#anyavagyok hét: Levél az anyáknak, akik még várnak!
Az anyahét keretein belül már olvashattatok egy olvasói levelet, ami a nemanyaságról, a félelmekről és dilemmákról szólt. Ebben a bejegyzésben szeretném veletek a saját soraimat is megosztani ezzel a témával kapcsolatosan, amelyek már lassan két éve várakoznak arra, hogy kiírjam magamból őket, de bevallom, eddig nem volt bátorságom hozzá. Anyaként erről a témáról talán nem túl jogos vagy éppen hiteles beszélnem, de valahogy mégis szerettem üzenni azoknak az anyukáknak, akik még várnak.
Kedves leendő Anyatársam!
Engedd meg, hogy így szólítsalak, mert hiszek benne, hogy nem is olyan sokára, Te is ezt a szerepet töltöd majd be. Szeretnék veled pár gondolatot megosztani.
Sosem gondoltam arra, hogy egyszer anya leszek, sőt, amikor édes pici babákat láttam az anyukájukkal, gyakran arra gondoltam, én nem vagyok anyának való. Akkor még nem ismertem magamat. Nem tudtam, hogy hamarosan olyan dolgokat tudok majd meg, amik alapjaiban rengetik meg az önmagamról alkotott képemet.
A főiskolán megismertem azt a férfit, akit teljes szívemből, feltételek nélkül tudtam szeretni. Megkért és én dalolva mentem hozzá. Berendeztük a családi fészkünket és éltük az életünket. Nem unatkoztunk egy pillanatig sem, mindig csináltunk valami izgalmasat, moziba, kirándulni, barátokhoz jártunk és mégis azt éreztük egy idő után, hogy hiányzik valami.
Egyik pillanatról a másikra, úgy rohant meg az anyaság utáni vágy, hogy alig ismertem magamra. Mindenhol babákat láttam és alig vártam, hogy végre az én hasam is elkezdjen gömbölyödni.
És akkor megrohantak a félelmek. Mi lesz, ha nem sikerül? Ha nem lehetek anya? Ha sohasem tapasztalhatom meg, milyen érzés, hogy a hasamban megmozdul valaki, hogy életet adhassak egy embernek?
Persze ilyenkor mindenki elhalmoz jó tanácsokkal, "Ne félj, minden rendben lesz!", "Miért ne sikerülne?", "Ne görcsölj rá!", "Majd úgyis jön, ha jönnie kell!" De a várakozás idegőrlő lehet, főleg, ha a körülöttünk lévők közül - mintha csak összebeszéltek volna - mindenki sorra esik teherbe, mi pedig csak azt kérdezzük magunktól: "Miért nem sikerül már nekem is?" Az ember minden nap reménykedik, számolgat és figyeli magát, hátha tapasztal valami változást, valami tünetet, amelyekről a szakkönyvekben írnak. Alig várjuk, hogy meglássuk azt a bizonyos két csíkot a teszten és csalódottan dobjuk a kukába, ha újra és újra a szemünkbe "mondja" a kegyetlen igazságot, amit nem akarunk látni.
Tudom, hálás lehetek azért, hogy azon nők közé tartozom, akiknek nem kellett hosszú hónapokat vagy éveket várnia és még így is alig akartam elhinni, amikor kezemben tartottam a tagadhatatlan bizonyítékot. Nem mertem remélni, nem akartam beleélni magamat. Talán még inkább elkezdtem félni, mert olyan sok még a kockázati tényező a kezdeti időszakban. Az első pár hétben nem voltam benne biztos, hogy az orvos is jó hírekkel szolgál majd nekünk, mert folyamatosan fájdalmaim voltak. Attól féltem, ha lakik is odabent valaki, el fogom veszíteni. Ez a rettegés pedig jeges marokkal szorongatott éjjel és nappal. A félelem és az aggodalom az anyává válás első pillanatától velünk van.
Valószínű, hogy a te történeted is úgy indult, mint az enyém. Megismertél valakit, beleszerettél és egy szép napon elhatároztátok, hogy családot alapítotok. Te is várakozással teli izgalommal kémlelted a terhességi teszt kijelzőjét minden hónapban. Vártál és azóta is vársz, a csalódottság pedig már talán azelőtt átjár, mielőtt kirajzolódna az a mostanra már gyűlölt egy vonal.
Nem tudom elképzelni mit élhetsz meg, nem is fogom tudni soha, hogy min mész keresztül. Nincs jogom azt mondani "Gondolom, hogy mit érzel!" vagy "Együtt érzek veled!", mert nem voltam a helyzetedben. Nem tudom, hogy milyen a reménykedés után a csalódások sorát átélni (én csak egyszer éltem át és az is boldogtalanná tett), nem tudom milyen lehet kételyek között lenni, szembenézni a fájdalmas kérdéssel, hogy vajon sikerülni fog-e, nehéz lehet erről beszélni, megterhelő lehet folyton vizsgálatokra járni, megviselő lehet a fájdalmas és kellemetlen beavatkozások sorát átélni, majd letörten tudomásul venni, hogy most sem sikerült és keresni, keresni a hibát magadban és a világegyetemben.
Nem tudom mindezt. Ellenben tudom, hogy milyen vágyakozni, szinte olyan erősen, hogy úgy érzed jobban már nem is lehet akarni. Tudom továbbá, hogy mitől vagy megfosztva és emiatt összeszorul a szívem, hiszen senki sem érdemelné ezt.
El tudom képzelni, hogy hogyan dőlnek dugába egy-egy csalódás után a tervek, hogy nem adod fel és pozitívan állsz hozzá, valamint mennyire eleged lehet abból, hogy mindenki más is erre biztat, amikor te elbizonytalanodsz. Gyötrő lehet a kérdéseket hallgatni, hogy: "Na mikor jön már a baba?" Fájdalmas lehet látni, hogy mindenki másnak összejön, te pedig még mindig csak vársz. El tudom képzelni, hogy milyen újra és újra meghallgatni az ismerősöd babájával kapcsolatos sztorikat és a panaszkodást is esetleg, mert tudod, hogy te bármit megtennél és odaadnál, ha végre te is megtapasztalnád az éjszakai kelések vagy a fogzás okozta nehézségeket. Talán az is megfordul a fejedben, hogy az anyák mind hálátlanok, hiszen fogalmuk sincs milyen kincset tudhatnak a magukénak és néha lehet, hogy legszívesebben csak rákiáltanál valakire: "Neked legalább van gyereked!"
Rajtad kívül senki sem tudhatja mit élsz át, én sem. Mire fel mondanám, hogy "Ne add fel!", vagy, hogy "Biztosan sikerülni fog!"?! De szeretném, ha tudnád, hogy úgy gondolom, hogy minden nő megérdemli, hogy anya lehessen és hiszek abban, hogy ezt felettünk más is tudja.
Nem tudom miért alakul úgy az élet, hogy valakinek azonnal akár 2 vagy 3 gyermeke is születik, másnak pedig talán sok évet is kell várnia az első gyermekére, de nem hiszem, hogy azért lenne így, mert veled igazságtalanul vagy kegyetlen akarna lenni a sors. Néhány dolgot lehetetlen megmagyarázni az életben.
Talán nem én vagyok a leghitelesebb vagy nem én vagyok, akinek ezeket a sorait könnyű elfogadni, hiszen én már könnyen beszélek. Az egyetlen dolog, amit mondani szeretnék, hogy bármilyen nehéz is, de higgy! Ha magadban és a testedben néha kételkedsz is, hidd, hogy valaki téged fog választani erre a szerepre! Mert elég jó vagy, mert nincs benned hiba, mert te is megérdemled.
4 megjegyzés
Hát ezt most megkönnyeztem...
VálaszTörlésMi még várunk..lassan 9 hónapja...de reménykedünk :)
<3
VálaszTörlésMindkét posztot megkönnyeztem....
VálaszTörlésTényleg nem érzi senki ezt a fájdalmat, csak aki átéli. Vannak jobb napok és gyengébbek. (Mint, ahogy a levélíró mégnemanya is írta.) Néha pozitívan tudsz hozzáállni, néha a a pokol legmélyebb bugyrait járod meg és már elkárhozol...
Mi 3 éve ülünk a kispadon, vannak boldog családok a baráti körben, akik már kétszer is sorra kerültek. Örülök nekik, tiszta szívemből, és irigy vagyok, tiszta szívemből. És ettől még rosszabbul érzem magam.
Nem tudom kinek mi van megírva, nem tudom azt mondani, hogy minden rendben lesz. Csak azt kívánom, soha ne hagyjon el minket a remény!
Kitartás minden mégnemanyának. Egyszer mi is pályára lépünk!
Mindkét posztot megkönnyeztem....
VálaszTörlésTényleg nem érzi senki ezt a fájdalmat, csak aki átéli. Vannak jobb napok és gyengébbek. (Mint, ahogy a levélíró mégnemanya is írta.) Néha pozitívan tudsz hozzáállni, néha a a pokol legmélyebb bugyrait járod meg és már elkárhozol...
Mi 3 éve ülünk a kispadon, vannak boldog családok a baráti körben, akik már kétszer is sorra kerültek. Örülök nekik, tiszta szívemből, és irigy vagyok, tiszta szívemből. És ettől még rosszabbul érzem magam.
Nem tudom kinek mi van megírva, nem tudom azt mondani, hogy minden rendben lesz. Csak azt kívánom, soha ne hagyjon el minket a remény!
Kitartás minden mégnemanyának. Egyszer mi is pályára lépünk!
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!