A házasságról
by
Fanni
- augusztus 09, 2017
Amikor megismerkedtünk T.-vel (engedjétek meg, hogy így szólítsam, mert a férjem megnevezés - bár tagadhatatlanul ezt a posztot tölti be az életemben - nekem túl komoly, a Tomi pedig valahogy idegen számomra itt a blogon, hiszen itt Ő mindig T. volt) szóval, amikor először megláttam Ő-t az egri buszállomáson leszállni a pesti járatról, azzal a szégyenlős félmosollyal az arcán, amikor először ért a kezemhez a keze, amikor két puszi mellett hivatalosan, kezet fogva bemutatkoztunk élőben is egymásnak, tudtam, hogy szerelmes vagyok ebbe a barna hajú fiúba. Azt akkor még nem sejtettem, hogy ez olyan szerelem lesz, ami házasságig fog vezetni és azt sem, hogy nem sokkal később Ő lesz a gyermekeim apukája. Akkor még csak azt tudtam, hogy nem tudok úgy aludni, ha nem érzem a közelségét magam mellett, hogy a simogatása képes elűzni minden problémát és könnyesre tudom magamat nevetni egy-egy poénján.
Aki csak ismert minket, vagy látott bennünket együtt, mindenki azon a véleményen volt, hogy mi tökéletesen összeillünk. Van olyan barátunk, aki az esküvői emlékkönyvünkbe azt írta, hogy Ő is szeretne egyszer ilyen kapcsolatot, mint a miénk (azóta szerintem ez sikerült is neki, legalábbis remélem, hogy így van). És tényleg így volt. Ha még néha veszekedések és viták is tarkították a hétköznapjainkat, odáig voltunk egymásért. Évekig nem volt komolyabb gondunk, mint éppen valami apróságon megsértődni a másikra, hogy aztán jöhessen az édes kibékülés. Tündérmesében éltem és a legszerencsésebbnek lánynak tartottam magamat a világon, mert egy jóképű és okos férfi lett a férjem, akiért odáig és vissza voltam.
Lassan 8 éves a kapcsolatunk és ebből 3 éve házasok vagyunk. Talán első ránézésre nem sok idő, a szüleink házasságához képest semmiképp, de pont azok az évek, amik a legtöbb megmérettetéssel járnak. Az elmúlt egy év pedig kifejezetten nehéz volt a számunkra.
Talán a rettegett 7. év átka ért el minket, vagy egyszerűen csak a hétköznapok rohanása és a gyermeknevelés adta kihívások miatt történt, de az elmúlt egy évben valahogy elfoszlott a kapcsolatunk miatt érzett rózsaszín tündérvilág a szemem elől. Nem tudom, hogy ez együtt jár e a felnőtté válással, mert ha igen, akkor nagy igazságtalanságnak érzem ezt, és sokáig dühös is voltam a minket ért megpróbáltatások miatt, ami elérte, hogy sok évnyi együttlét után végül olyan szemüveg mögül is lássuk egymást, ami nem mindig a legrózsaszínűbb képet mutatja.
"Házasság, gyerekek, kevés idő egymásra, fáradtság, a hétköznapok szürkesége és rohanása, még a legerősebb kapcsolatokat is megviseli. Olyan problémák voltak ezek, amelyekről nap, mint nap hall az ember, hogy léteznek, de nem ismeri feltétlenül fel, amikor vele történik meg. "
A hétköznapok monotonitása, a kifogyhatatlan otthoni teendők, a kialvatlanság, az apai és anyai szerepek küzdelmei, szépen lassan berántottak minket egy olyan körforgásba, ami semmiképp nem kedvezett a gyengéd érzelmeknek. Nem volt időnk egymásra és valójában egyikünk sem érezte szükségét és igényét a másikra. Nekem ott voltak a lányok, mint mindennapi elfoglaltság, T.-nek pedig egy pozíció váltás töltötte ki minden idejét. Esténként fáradtan ért haza és egy még fáradtabb feleséggel találta szembe magát és mind a ketten stresszesek voltunk. Nem volt csoda, ha a problémáink és a közöttünk egyre növekvő szakadék miatt nagyon sokat veszekedtünk. Egyre többször feküdtünk le szótlanul, haraggal vagy sírva, olyan dolgokat vágva egymás fejéhez, amivel megbántottuk a másikat. A kapcsolatunk már egyáltalán nem hasonlított, ahhoz a szerelemhez, amiért a barátaink irigyeltek bennünket.
Nagyon nehéz időszak volt. Mindennek ellenére viszont azt kell mondanom, hálás vagyok (így utólag), hogy megtörtént velünk és azért is, hogy mára már nem egy habos-babos leányálom szereplőiként latom magunkat.
Mert mindig tudtam - még a nehéz időszakok ellenére is -, hogy olyan ember a férjem, akiben megbízhatok, aki szeret, aki a főiskolai évek alatt kitartóan támogatott, hogy elérjem a céljaimat (még ha néha ki is vágtam volna őt az ablakon az őrmesteri hangévtele miatt, amivel ösztönzött), aki az összeköltözésünk idején kitartóan dolgozott a közös otthonunkon, aki a várandósságom idején odaadóan ápolt, amikor annyira rosszul voltam, hogy fel sem bírtam kelni az ágyból, majd a szülés közben fogta a kezemet a műtőben és később a gyermekeinket melengette a mellkasán és olyan apa, akinél odaadóbbat el sem tudnék képzelni a lányaimnak.
De az csak most, az elmúlt időszakban bizonyosodott be igazán, hogy az esküvőnk napján tett esküjét tényleg betartja és legyek akár házisárkány vagy éppen humoros és szerető felesége, esetleg kiakadt, sírástól vöröslő szemű anyuka, Ő jóban, rosszban mellettem van, támogat és erőt önt belém, amikor szükségem van rá. Számomra pedig ez az igazi kapcsolat. Mert bár könnyű lett volna azokon a hajnalokon, amikor fojtott hangon veszekedtünk, hogy a lányok fel ne ébredjenek kijelenteni, hogy nem folytatjuk tovább együtt, végül mégsem a "könnyebb" utat választottuk, hanem egymásért, egymás mellett küzdve, sok munkával, visszahoztuk azokat az érzéseket, amik akkor éltek bennünk, amikor 3 évvel ezelőtt az oltárhoz sétáltunk, együtt, kézen fogva, csapatként. Ma pedig ezt ünnepeljük.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
