Anyabőrben blog: feleségvagyok

Legjobb bejegyzések az elmúlt évből

by Fanni - december 29, 2017

Éveink

by Fanni - december 18, 2017

T.-nek

Mert, akkor is rád gondolok, amikor éppen nem gondolok rád

Nézegetem a régi képeinket és az jár az eszemben, hogy: Mikor lettünk felnőttek? Mikor rohantak el az évek a fejünk felett?

Persze tudom, hogy te a harmincegy én pedig a huszonnyolc évemmel még egyáltalán nem vagyunk idősek, de nem tudom mikor vált árnyaltabbá az arcunkon az a pimaszul friss fiatalság, ami szinte sütött a régi fotóinkon. Mikor lett egyre több ősz hajszálad és nekem mikor születtek szépen lassan – szinte észrevétlenül – szarkalábak a szemem sarkában? Amikor bánkódsz miatta, sokszor mondom, nekem bejössz így is, hiszen tisztára George Clooney-s az ősz halántékod. De vajon mikor telt el ez a 8 év? Te még csak huszonhárom voltál én meg tizenkilenc, amikor megismerkedtünk. Olyan mintha tegnap lett volna és mégsem.

Emlékszem, amikor a második randinkon úgy szorongattuk egymás kezét a busz leghátsó ülésén, mintha sosem akarnánk elengedni a másikat. Emlékszem, amikor az első közös nyaralásunkra mentünk kettesben és hihetetlenül szabadnak éreztük magunkat. Szerelmesek voltunk, miénk volt a világ! Emlékszem, amikor diplomáztál. Jézusom, mennyit veszekedtünk, azt hittem vége lesz mindennek! Aztán mégis ott álltam büszkén mind a két alkalommal az egyetem csarnokában és néztem, hogy milyen fess vagy az öltönyödben.

Emlékszem, egyszer elkísértelek egy gyakornoki állásinterjúdra. Olyan hideg volt és borzasztó hófúvás, hogy majd megfagytunk a fél órás sétában a vonat állomástól a célállomásig. Emlékszem arra is, amikor egy tej árára kuporgattuk össze a pénzünket, mert te színházjegyet vettél nekem ajándékba és teljesen kifogyott a pénztárcánk a hónap végére. Akkor mondtam neked életemben először és utoljára örömben sírva azt, hogy: Te hülye majom!

Emlékszem, amikor hitetlenkedtél, hogy megkaptad életed első állását. Emlékszem azóta is minden sikeredre, amit elértél. Emlékszem arra is, amikor először laktunk kettesben, a konyha szekrényre ragasztott öntapadós fóliára felírt álmainkra, a WC tartályon csüngő csészére, mert mindig eresztett a víz, pedig te negyven fokban próbáltad megjavítani a tömítést. Úgy káromkodtál mint egy kocsis, én meg dőltem a nevetéstől. Néha felhívtalak, amikor dolgoztál, sűrűn káromkodva, hogy az ezeréves Hajdú mosógép megrázott. Emlékszel, amikor véletlenül leáztattam az alattunk lakókat? Mind a ketten megijedtünk a nagydarab alsó szomszédtól, pedig nagyon megértő volt, amikor meglátta a riad arcunkat.

Emlékszem, amikor együtt kerestünk otthont. Mennyi elkeserítő és kiábrándító helyzetbe csöppentünk. Hol te voltál padlón és szeretted volna feladni, hol pedig én láttam teljesen kilátástalannak, hogy megleljük a tökéletes lakást.Mennyit bosszankodtunk a fura ingatlanosok és még furább tulajdonosok miatt. Aztán végül csak meglett az igazi! Pedig én először kategorikusan kijelentettem, hogy mindenhová csak ide nem! Aztán lesétáltál velem kézenfogva a Duna partra, megettünk egy finom pizzát és én már otthon is éreztem magamat.

Beköltöztünk. Már a kulcsátadás napján őrült tempóban bontottunk, hogy minél hamarabb elkészüljön a megálmodott otthon. Emlékszem, amikor villanyszerelés közben próbáltam az államvizsgámra tanulni. Hol volt fény, hol nem. Aztán átfúrtad a vezetéket és egyáltalán nem volt semmi. Szedtük a tapétát, aludtunk a földön, a porban, egy szál matracon. Azt hittük sosem lesz vége. Közben megkérted a kezemet. Nagyon vágytam rá és mégis meg tudtál lepni vele. Azt mondod, hogy a legjobban sikerült meglepetés volt. Szerintem is. Kiderült, hogy a szempillaspirálom mégsem vízálló.

Emlékszem mennyit veszekedtünk az esküvő előtt. Semmiségeken. Emlékszem, ahogy a nagy nap előtt titokban találkoztunk még este elalvás előtt. Ma már tudom, hogy jobb lett volna, ha velem alszol, mert úgy legalább lett volna esélyem az alvásra. Nélküled sosem tudok aludni. Meg persze nagyon izgultam, hogy mint menyasszony tetszem-e majd neked? Tetszettem. Elárult a mosolyod. Az a félszeg fajta, amit akkor mutatsz, ha valaminek nagyon örülsz, de közben ideges is vagy. Emlékszem az esküvőnk napjára. Az anyakönyvvezető előtt majdnem elájultunk. A ruhám csúszott. Hajnalban pedig azon versenyeztünk, hogy melyikünknek fáj jobban a lába. Minden tökéletlenségével együtt, tökéletes volt.

Emlékszem, amikor egy április végi napon hazajöttél a munkából, ott ültem a kanapén teljes sokk-ban és csak úgy azt mondtam neked, hogy: Terhes vagyok! Még a cipődet sem volt időd levenni.

Emlékszem, amikor megszülettek a lányaink. Olyan büszke és boldog voltál. Én meg csak néztelek és tudtam, hogy jó apukát kapnak a gyerekeink.

Sokszor mondod, hogy a lányok születése óta érzed, hogy öregszel. Elismerem, hogy van benne valami. Nagy feladatot kaptunk az élettől, amikor a gyerekek megszülettek. Két zöldfülű szülőnek rögtön két életet kellett gondoznia, nevelnie. Nem voltunk felkészülve ekkora felelősségre. A lányok pedig meg is dolgoztatnak néha minket azért, hogy büszkék legyünk arra, amink van. Az ő személyükben. Mert persze minden nehéz nap végén, azért ott kötünk ki, hogy a hisztik ellenére is milyen aranyosak. Természetes, hiszen mi vagyunk az első számú rajongóik.

A gyerekek óta talán jobban érezzük az idő múlását, hiszen a szemünk láttára cseperednek és talán több a göröngyösebb időszak is az életünkben az elmúlt időszakban, de szerintem a szülővé válás óta lettünk felnőttek, ennek a létnek minden boldogságával és kihívásával együtt. Folyamatosan formálnak bennünket az átélt élményeink, a nehézségek, a veszekedések, a kibékülések, az esti órákig tartó beszélgetések, a nevetések, a közös feledhetetlen pillanatok, hogy a lányok mellett sosincs időnk unatkozni.

Ha telnek az évek, hát teljenek, ha nekem több lesz a ráncom, neked pedig az ősz hajszálad, legyen. Örülök annak, hogy végignézhetem hogyan változunk és idomulunk, a lényeg számomra az, hogy mindezt együtt éljük át.

Felnőttünk, de valahol még mindig ott van bennünk az a fiú és az a lány, akik gondtalanul és végtelen szerelemmel mosolyognak a kamerába.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!

6 megjegyzés

Jegyes fotózásunk

by Fanni - október 16, 2017

10 megjegyzés

A házasságról

by Fanni - augusztus 09, 2017

Amikor megismerkedtünk T.-vel (engedjétek meg, hogy így szólítsam, mert a férjem megnevezés - bár tagadhatatlanul ezt a posztot tölti be az életemben - nekem túl komoly, a Tomi pedig valahogy idegen számomra itt a blogon, hiszen itt Ő mindig T. volt) szóval, amikor először megláttam Ő-t az egri buszállomáson leszállni a pesti járatról, azzal a szégyenlős félmosollyal az arcán, amikor először ért a kezemhez a keze, amikor két puszi mellett hivatalosan, kezet fogva bemutatkoztunk élőben is egymásnak, tudtam, hogy szerelmes vagyok ebbe a barna hajú fiúba. Azt akkor még nem sejtettem, hogy ez olyan szerelem lesz, ami házasságig fog vezetni és azt sem, hogy nem sokkal később Ő lesz a gyermekeim apukája. Akkor még csak azt tudtam, hogy nem tudok úgy aludni, ha nem érzem a közelségét magam mellett, hogy a simogatása képes elűzni minden problémát és könnyesre tudom magamat nevetni egy-egy poénján.

Aki csak ismert minket, vagy látott bennünket együtt, mindenki azon a véleményen volt, hogy mi tökéletesen összeillünk. Van olyan barátunk, aki az esküvői emlékkönyvünkbe azt írta, hogy Ő is szeretne egyszer ilyen kapcsolatot, mint a miénk (azóta szerintem ez sikerült is neki, legalábbis remélem, hogy így van). És tényleg így volt. Ha még néha veszekedések és viták is tarkították a hétköznapjainkat, odáig voltunk egymásért. Évekig nem volt komolyabb gondunk, mint éppen valami apróságon megsértődni a másikra, hogy aztán jöhessen az édes kibékülés. Tündérmesében éltem és a legszerencsésebbnek lánynak tartottam magamat a világon, mert egy jóképű és okos férfi lett a férjem, akiért odáig és vissza voltam.

Lassan 8 éves a kapcsolatunk és ebből 3 éve házasok vagyunk. Talán első ránézésre nem sok idő, a szüleink házasságához képest semmiképp, de pont azok az évek, amik a legtöbb megmérettetéssel járnak. Az elmúlt egy év pedig kifejezetten nehéz volt a számunkra.

Talán a rettegett 7. év átka ért el minket, vagy egyszerűen csak a hétköznapok rohanása és a gyermeknevelés adta kihívások miatt történt, de az elmúlt egy évben valahogy elfoszlott a kapcsolatunk miatt érzett rózsaszín tündérvilág a szemem elől. Nem tudom, hogy ez együtt jár e a felnőtté válással, mert ha igen, akkor nagy igazságtalanságnak érzem ezt, és sokáig dühös is voltam a minket ért megpróbáltatások miatt, ami elérte, hogy sok évnyi együttlét után végül olyan szemüveg mögül is lássuk egymást, ami nem mindig a legrózsaszínűbb képet mutatja.

"Házasság, gyerekek, kevés idő egymásra, fáradtság, a hétköznapok szürkesége és rohanása, még a legerősebb kapcsolatokat is megviseli. Olyan problémák voltak ezek, amelyekről nap, mint nap hall az ember, hogy léteznek, de nem ismeri feltétlenül fel, amikor vele történik meg. "

( Házasságról, anyaságról, rólam és a rossz időszakomról )

A hétköznapok monotonitása, a kifogyhatatlan otthoni teendők, a kialvatlanság, az apai és anyai szerepek küzdelmei, szépen lassan berántottak minket egy olyan körforgásba, ami semmiképp nem kedvezett a gyengéd érzelmeknek. Nem volt időnk egymásra és valójában egyikünk sem érezte szükségét és igényét a másikra. Nekem ott voltak a lányok, mint mindennapi elfoglaltság, T.-nek pedig egy pozíció váltás töltötte ki minden idejét. Esténként fáradtan ért haza és egy még fáradtabb feleséggel találta szembe magát és mind a ketten stresszesek voltunk. Nem volt csoda, ha a problémáink és a közöttünk egyre növekvő szakadék miatt nagyon sokat veszekedtünk. Egyre többször feküdtünk le szótlanul, haraggal vagy sírva, olyan dolgokat vágva egymás fejéhez, amivel megbántottuk a másikat. A kapcsolatunk már egyáltalán nem hasonlított, ahhoz a szerelemhez, amiért a barátaink irigyeltek bennünket.

Nagyon nehéz időszak volt. Mindennek ellenére viszont azt kell mondanom, hálás vagyok (így utólag), hogy megtörtént velünk és azért is, hogy mára már nem egy habos-babos leányálom szereplőiként latom magunkat.

Mert mindig tudtam - még a nehéz időszakok ellenére is -, hogy olyan ember a férjem, akiben megbízhatok, aki szeret, aki a főiskolai évek alatt kitartóan támogatott, hogy elérjem a céljaimat (még ha néha ki is vágtam volna őt az ablakon az őrmesteri hangévtele miatt, amivel ösztönzött), aki az összeköltözésünk idején kitartóan dolgozott a közös otthonunkon, aki a várandósságom idején odaadóan ápolt, amikor annyira rosszul voltam, hogy fel sem bírtam kelni az ágyból, majd a szülés közben fogta a kezemet a műtőben és később a gyermekeinket melengette a mellkasán és olyan apa, akinél odaadóbbat el sem tudnék képzelni a lányaimnak.

De az csak most, az elmúlt időszakban bizonyosodott be igazán, hogy az esküvőnk napján tett esküjét tényleg betartja és legyek akár házisárkány vagy éppen humoros és szerető felesége, esetleg kiakadt, sírástól vöröslő szemű anyuka, Ő jóban, rosszban mellettem van, támogat és erőt önt belém, amikor szükségem van rá. Számomra pedig ez az igazi kapcsolat. Mert bár könnyű lett volna azokon a hajnalokon, amikor fojtott hangon veszekedtünk, hogy a lányok fel ne ébredjenek kijelenteni, hogy nem folytatjuk tovább együtt, végül mégsem a "könnyebb" utat választottuk, hanem egymásért, egymás mellett küzdve, sok munkával, visszahoztuk azokat az érzéseket, amik akkor éltek bennünk, amikor 3 évvel ezelőtt az oltárhoz sétáltunk, együtt, kézen fogva, csapatként. Ma pedig ezt ünnepeljük.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!

4 megjegyzés

Háló és gyerekszoba újragondolás #1

by Fanni - május 29, 2017

Eljött az idő, amikor a babaszobából egy kicsit "nagy"lányosabb szobát szeretnénk varázsolni Sárának és Dorkának. Ezzel egy időben pedig arra is rá kellett döbbennünk, hogy a lányok babaszobájában nem lesz elegendő hely a temérdek játéknak, sátornak, hintalónak, babának, építőkockának, görkutyának (a bátyám által készített, lábbal hajtható fa kutya), doboznyi duplónak és a könyveknek. Nem, hogy a jelenlegi szobájukban nincs elég hely, de lassan már a nappaliban sem tudunk mozdulni a gyerekjátékoktól, amiket én próbálok dobozok segítségével szépen rendben tartani, de a harcom lassan kezd reményvesztetté válni. Szóval jön az új szoba! Mégpedig a mi hálószobánkba költöznek a lányok, ahol egy teljesen új és sokkal nagyobb gyerekbirodalmat kapnak, mi pedig bekuckózunk a jelenlegi szobájukba, ami a lakásba költözésünk idején is hálószobánkként funkcionált és én személy szerint nagyon szerettem.

Ha pedig festünk és mázolunk, akkor ez tökéletes alkalom arra, hogy újragondoljam nem csak a lányok szobáját, de a hálónkat is. Ebben a bejegyzésben be is avatlak benneteket pár részletbe és a terveimbe.

A csajbirodalom

A lányok tehát megkapják a nagy hálót, ahol bőven elférnek majd az ágyaik, szekrényeik és a játékaik is. A szoba jelenlegi sötét barna színe halvány rózsaszínre változik majd, ami ismerős lesz, hiszen jelenleg is ilyen árnyaltú a babaszoba (Polifarbe - Árvalányhaj), de minden más kiegészítő vidám és bohém lesz, ami szerintem tökéletes illik majd a lányok vidám és néha rosszcsont természetéhez. A meglévő bútoraik mellett megörökölik a gardrób szekrényünket is, amire lássuk be igencsak nagy szükség van, hiszen a két lány tetemes mennyiségű ruhát birtokol már most, pedig még nem is járnak vásárolni!

Pöttyök: Egy falra vagy bútordarabra biztosan kerülnek majd pöttyök, amik szerintem nagyon vidámmá fogják varázsolni a szobát.

Sátor: Sátorból kettő is akad, így felváltva lesz berendezve a lányoknak egy sátras sarok, ahol a párnák és plédek fognak gondoskodni a "keleti" kényelemről.

Könyvsarok: Mivel Sára nagyon szeret egy meséskönyvvel az ölében üldögélni és olvasgatni, így a jelenlegi pelenkázójuk (IKEA- Hensvik pelenkázó), ami polccá alakítható, átveszi a könyvtár szerepét. A polc elé bárányszőr és párnák kerülnek, ahol az ifjú könyvmoly kényelmesen üldögélhet.

Dekorlampionok: A szobában mindenképp helyet kap majd a vidám színekben pompázó, éjjel pedig hangulatos fényt adó gömbsor is, amit a Dekorlampiontól kaptunk és Instagramon már mutattam is nektek róla egy képet, hogyan dekorálnám vele a lányszobát.

Vidám képek és kiegészítők a falra: Imádom a lányok mostani szobájában a képek hangulatát, de szeretnék egy kicsit vagányabbra váltani. Tervezek egy bohém kollázst a falra, ami nem csak képekből, hanem mintákból és betűkből is fog állni.

A hálószoba

A hálószobánkat a barna árnyalat után, most szürke színbe szeretném öltöztetni. Már nagyon régóta szemezek ezzel a színnel és a falakon kívül a háló kiegészítőibe is tervem becsempészem ezt az árnyalatot. A romantikus hangulat helyett egy kicsit modernebb és letisztultabb stílust szeretnék kölcsönözni a jövendőbeli hálónknak.

Dekorampionok: A hangulatvilágításról az új hálóban egy szürkés árnyalatú gömbsor fog gondoskodni, aminek még nem árulom el a helyét, de mivel már ezer éve szeretnék ilyet, így nagyon várom, hogy elfoglalják méltó helyüket a seagreen árnyaltú gömbök, amit Instagramon már Nektek is megmutattam.

Lebegő polc képekkel: Mivel az új szobában kevesebb lesz a helyünk, így a falfelülettel is jobban kell gazdálkodnunk. A régi hálónk faláról a képeink egy lebegő polcon kapnak majd helyet.

Kötött ágytakaró: A párnák mellett talán a pléd és takaró mániám szerepel a rangsor élén, így biztosan beszerzek majd egy romantikus és puha kötött darabot is.

Fémes és beton hatású kiegészítők: Az új hálóban biztosan helyet kap majd valami fémből készült darab, akár lámpa formájában, amelyek mostanában nagyon tetszenek. A betonra emlékeztető kiegészítők a másik kedvenceim mostanában, egy gyertyatartót el tudok képzelni ebből az anyagból a komódunkon.

Persze az izgatott tervezgetés és lakberendezési ötletek keresése mellett azért néha elszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen tudatlan várakozással és izgalommal készült a lányok babaszobája (YouTube-on Ti is belepillanthattok ITT) és a megannyi felmerülő probléma mellet végül milyen szép hónapokat töltött ebben a szobában Sára és Dorka. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan rohan az idő és a babaszobát kinőve új szobát kapnak.

Képek forrása: Pinterest

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!

No megjegyzés

Így fogtam férjet magamnak a neten

by Fanni - április 13, 2017

Rendben, bevallom ez a cím egy kicsit hatásvadászra sikerült és úgy hangzik, mintha előre megfontolt szándékkal kutattam volna férj alapanyag után az interneten, pedig 19 évesen még egyáltalán nem sejtettem, hogy a Pasik és Csajok alkalmazáson megismert barna srác lesz pár év múlva a férjem és a gyerekeim apja.

Mivel a poént már az első pár sorban lelőttem, így belevághatok a közepébe. Így igaz, T. és én az internetnek, azon belül is az - akkor még csak - IWIW-en használható flörtölős oldalnak köszönhetően találtunk egymásra.

T. a megismerkedésünk elején gyakran elmismásolta a találkozásunk eme színhelyét, hiszen a netes ismerkedéssel kapcsolatban nem kell bemutatni az előítéleteket és rossz tapasztalatokat, én viszont örömmel és büszkén hirdetem a mai napig a megismerkedésünk mikéntjét, mert hiszek a romantikus véletlenekben, hiszen a mi kapcsolatunk a legbiztosabb bizonyítéka annak, hogy igenis lehetséges az interneten társat találni.

A történetünk 2009 nyarán kezdődött, amikor én pár hónapja már a szinglik elégedett életét éltem és nem is terveztem ezen változtatni. Aztán egyik nap ráakadtam a Pasik és Csajok alkalmazásra, ami felkeltette a kíváncsiságomat és az újdonság ígéretét hordozva magában elcsábított egy regisztrálásra.

Nem tudom hányan emlékeztek még erre az alkalmazásra, de az volt a lényege, hogy a rendszer véletlenszerűen dobott fel arcokat (természetesen csakis abból a nemből, amelyiket mi kiválasztottuk) és ezekre az arcokra nyomhattunk mi tetszik-et, jóképű-t, megismerném-et és miegymást. Ha két ember kölcsönösen megtetszett egymásnak, akkor jöhettek a "pókolások" előregyártott, kedveskedős üzenetek formájában.

Ebben az 1:1000000-hoz esélyű, random képfeldobálós rendszerben ugrott fel T. laptopján az én arcom, vagyis egy kép rólam, amire még a buliba indulása utolsó pillanatában nyomott egy tetszik-et. Egy pillanaton múlt. Ha nem néz vissza a képernyőre és sietve indul otthonról, hogy időben odaérjen a haverjaihoz, talán sosem ismerem meg.

Ez volt az első kép, amit T. látott rólam 2009-ben.

Ami pedig az esélyeket rontotta, ennél az amúgy is hajszálon múló dolgon, az-az, hogy én napokig észre sem vettem az érdeklődését, amikor pedig mégis feltűnt nekem a dolog, akkor sem nagyon foglalkoztam vele. Utóbbi amúgy a mai napig fájó pont a számára, hogy először még arra sem vettem a fáradságot, hogy jobban utánanézzek annak a barna szemű fickónak, aki az alkalmazásban egy nyári pillanatot megörökítve, félmeztelenül feküdt a profilképén.

A véletlenek játékának köszönhetően végül mégis elkezdtünk üzeneteket váltani, majd hajnalokig tartó MSN-es beszélgetésekbe bonyolódtunk.

*Az első üzenetváltásunk a mai napig a hálószobánk falát díszíti, kinyomtatva egy képkeretben.

Őszintén bevallom, hogy már az első netes csevejünk után nagyon megtetszett nekem és azon nyomban bepótoltam a kimaradt informálódást, így ezerszer végigböngésztem a képeit és az adatait, mely folyamat végére még jobban belebolondultam a bon-bon szemű fiúba, aki olyan elérhetetlennek tűnt a számomra a dupla diplomás képzésével, amerikai nyári munka élményeivel, valamint a pesti életével, mint az, hogy én valaha kecses és hajszálvékony leszek.

Akkor nekem a főváros még a világ közepét jelentette, ha Pestre utaztam valamiért, az ünnepnapként jelent meg a naptáramban. Vidéki lányként tehát teljesen elvarázsolt ennek a fiúnak az élete, hogy milyen okos lehet és még a Nagy Almát is megjárta. Elkönyveltem magamban, hogy az ilyen srácok sokkal szebb és érdekesebb lányokat is megkaphatnak, így hamar rá fog jönni, hogy én túl egyszerű és szürke vagyok hozzá és ennek az ismerkedésnek úgysem lesz nagy jövője.

Míg én így szépen bezárkóztam és most már nyugodtan folytathattam tovább a szórakoztató beszélgetéseket vele, hiszen tudtam, hogy nincs nagy tétje a dolognak, bátran adhatom önmagam, a gép másik oldalán komoly tervek csiszolódhattak, mert nem is olyan sokára T. kiügyeskedte, hogy már a megismerkedésünk hajnalán lefixáljunk egy személyes találkozót és megszerezze a telefonszámomat.

*Nemrégiben az msn-es beszélgetéseinket kinyomtattam és bekötöttem egy könyv formába, olyan jó érzés néha visszaolvasni, ahogy két idegen először méri fel a másikat és miután rájöttek, hogy nem közömbösek egymásnak egyre bátrabbak a viccelődéssel, piszkálódással és a kétértelmű megjegyzésekkel.

Első találkozásunk napjáig Ő egyszer látott engem webkamerán keresztül, akkor is csak pár perc erejéig, amíg élő közvetítésben mutattam be, hogy hogyan veszem fel a tornacipőmet (tudom-tudom, nagyon egyedi módja ez annak, hogy elcsábítsunk egy fiút...de továbbra is úgy gondoltam, hogy nem lesz közöttünk semmi, szóval nyugodtan adtam magamat) és párszor hallottuk egymás hangját azon telefonbeszélgetésink alkalmával, amikor zavarunkban kérdezz-felelek-et kezdtünk el játszani, hogy ne csak a telefon zúgását hallgassuk.

Az első találkozásunk beleégett az emlékezetembe. Emlékszem, hogy már a megbeszélt nap előtti héten nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni és olyan ideges voltam, hogy azt hittem, amikor meglátom el fogok ájulni. A találkozásra szánt ruhák összeválogatásának dilemmájáról pedig már nem is mesélek...őrült ámokfutás volt, amit akkor a szekrényemben rendeztem.

Úgy beszéltük meg, hogy a koliba költözésem másnapján, Egerben találkozunk először. Én ezerszer le szerettem volna mondani a találkozót, mert iszonyatosan féltem. Azt hiszem már akkor is tudtam, hogyha nem is történik katasztrófa, ép bőrrel én már úgysem fogom megúszni ezt az ismerkedést. Úgy kell nekem, kellett ellazáznom az elérhetetlen, de nagyon is bejön dolgot.

Olyan kocsonyásak még sohasem voltak a térdeim, mint aznap, amikor arra vártam, hogy a Budapesti busz beforduljon az egri végállomásra és leszálljon a barna hajú, mosolygós fiú, akibe, azt hiszem már akkor fülig bele voltam zúgva.

Amikor megláttam, olyan érzés fogott el, mintha egy régi ismerőssel találkoznék, de valami izgalmas ismeretlen érzés is vegyült ebbe a pillanatba.

Találkozásunk első percei lányos zavarban teltek el, majd szokásomhoz híven magamhoz ragadtam a szót és olyan bolond dolgokkal kezdtem el szórakoztatni, mint hogy tudja-e hogy miért ferdék a lépcsők az apátság előtt? A választ persze akkor rögtönöztem, "Mert a kövér papok alatt megsüllyedt!" Akár hiszitek akár nem ( jó-jó ebben én is erősen kételkedek), de utólag erről mindig azt meséli, hogy nagyon meglepte, hogy én ilyen felszabadult és vicces voltam. Na ja, még jó, hogy nem kezdtek el baltával csapkodni a fa vicceim miatt.

Valami azért mégis lehetett bennem, ami megfoghatta, mert az első találkozásunk még véget sem ért és már a következő alkalmat egyeztettük.

És most jogosan kérdezhetnétek, hogyha ez egy megismerkedős, romantikus sztori, akkor hol vannak belőle az igazán romantikus részek, úgy mint a mindent eldöntő csók?

Na jó, elárulom, hogy aznap T. nem utazott vissza Pestre és egész éjszaka hangosan vihogva idézgettünk egymásnak a kedvenc vicces filmjeinkből. Két nevetés között csattant el közöttünk az a bizonyos első csók, ami végleg megpecsételte a "ez nem egynyári kaland lesz" érzésemet.

Miután a személyes találkozások sorra azt bizonyították, hogy élőben is ugyanannyira kedveljük a másikat mint a neten, sőt erősen tetszünk egymásnak és a találkozásainkat egyre sűrűbbre szerveztük, majd alig bírtunk várni a következő alkalomig amíg láthatjuk egymást, be kellett látnunk, hogy komolyra fordult a kapcsolatunk. Sosem beszéltük meg, hogy hányadán is állunk egymással, a világ legtermészetesebb dolga volt számunkra, hogy mi egy pár vagyunk.

Az első bálunk együtt / 2009 /

Az első szeretlek-et Ő mondta ki és még jó darabig várattam szegényt, amíg én is összeszedtem annyira a bátorságomat, hogy szavakba öntsem, amit akkor már régóta éreztem. Talán fél év is eltelt, mire igazán elhittem, hogy tényleg én kellek neki.

Sosem gondoltam volna, hogy az interneten tényleg megtalálhatjuk a párunkat, a távkapcsolatokban pedig végképp nem hittem, sőt egyenesen elleneztem, hogy nekem olyan barátom legyen aki több órányi buszútnyira legyen tőlem. Az utazás és a távolság pedig sokszor megnehezítette és próbára tette a kapcsolatunkat.

Három és fél évig távkapcsolatban éltünk, ami nem volt mindig probléma és zökkenőmentes. Bevallom, a mi filmbe illő szerelmünk az első fél évben, inkább hasonlított egy zajos olasz kapcsolathoz, mint romantikus románchoz, hiszen állandóan veszekedtünk valamin.

Istenem… senki sem tudott úgy kihozni a sodromból, mint Ő (és fordítva). Emlékszem, hogy mennyire fájt és milyen féltékeny voltam, amikor nélkülem ment el bulizni, én pedig több száz kilométerre Tőle, csak törtem a fejemet, hogy vajon mikor talál valakit, aki jobban megnevetteti és elvarázsolja, mint én. Ugyanígy féltékeny voltam a családjára is, amikor hétvégente - és azokon a bizonyos külön töltött, belül szenvedős Karácsonyokon - ők Vele lehetettek, én pedig csak a messzi távolból sóvárogtam utána. Volt, hogy egy-egy találkozásra 2-3 hetet is várnunk kellett. Ilyenkor én fél emberként mászkáltam a világban. / Részlet INNEN/

Legyen a Sors keze, vagy valaki másé, hogy mi a végtelen világhálón egymásba botlottunk, hálás vagyok ezért a fordulatért. Persze, ha nem ismerkedünk meg, biztosan találkoztam volna mással és végül talán sohasem tudom meg, hogy van a világban egy fiú, akivel ugyanazokon a dolgokon tudunk nevetni, akivel hosszas és néha fájó csiszolódások után, végül tökéletes csapatjátékban tudunk majd együttműködni, aki az ölelésével minden problémát és bajt meg tud oldani, akihez boldogan, dalolva, de a legfőbb, hogy kétségektől mentesen fogok majd feleségül menni és 7 évvel a megismerkedésünk után két kislány fáradt, de boldog szülei leszünk.

Általa lettem az, aki most vagyok. Mindig támogat és ösztönöz, hogy ne adjam fel az álmaimat, ha én éppen elkezdenék kételkedni azok megvalósításában. Miatta lettem kitartóbb, szorgalmasabb és ambiciózusabb is. Mellette lettem Nő, Feleség és Anya. Ő a társam az életben, aki kezdetben csak egy barna szemű fiú volt az internetről.

Pillanatkép az első családi fotózásunkról / 2016 /

Ahogyan Ő emlékszik:

"Az első találkozásunk előtt a buszon, a két órás útból körülbelül másfél órát végigaludtam a legnagyobb nyugalomban, majd mikor felébredtem úrrá lett rajtam egy olyan izgalom, amit korábban talán csak a statika vizsgám előtt éreztem. Mai napig emlékszem pontosan mit viselt Fanni és arra is, hogy pár hónappal később mennyire fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy elvitte egy gardróbcsere féleségre azokat a ruhadarabokat. A találkozásunk első órája úgy nézett ki, hogy ő beszélt, vicceskedett mindenfélét. Előadta, hogy amiatt ferdék a lépcsők a templom előtt, mert kövérek a papok, meg valami kőről is kreált egy történetet... - én meg közben mosolyogtam, és csöndben voltam."

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!

No megjegyzés

Legjobb bejegyzések az elmúlt évből

Éveink

Jegyes fotózásunk

A házasságról

Háló és gyerekszoba újragondolás #1

Így fogtam férjet magamnak a neten

Üdvözöllek a blogomon!

Itt tudsz követni:

Facebookon is megtalálsz!

Témák:

Archívum:

Kedvelt bejegyzések:

Kapcsolat:

INSTAGRAM:

Legjobb bejegyzések az elmúlt évből

Éveink

Jegyes fotózásunk

A házasságról

Háló és gyerekszoba újragondolás #1

Így fogtam férjet magamnak a neten

Üdvözöllek a blogomon!

Itt tudsz követni:

Facebookon is megtalálsz!

Témák:

Archívum:

Kedvelt bejegyzések:

Kapcsolat:

INSTAGRAM:

Oldalak