#anyavagyok hét : Mégnemanyabőrben / Olvasói levél /
Nagyon régóta szerettem volna erről a témáról írni. A nemanyaságról vagy a még nem anyaságról. De mivel én anya vagyok és első körben lettem két gyerekes anyuka, nem éreztem úgy, hogy jogom lenne ebben a témában véleményt formálni. Biztosan nem venné ki jól magát, ha én szónokolnék a még gyermekre váróknak az érzéseimről és a megértésről. Pedig nagyon szívesen beszélnék ezekről.
Majd nemrégiben, amikor megkeresett egy olvasóm, hogy tanácsot kérjen arra vonatkozóan, hogyan lehetne könnyebbé tenni a várakozás időszakát, azt javasoltam neki, hogy írja ki magából a gondolatait és a félelmeit, mert nekem ez a technika az esetek java részében segíteni szokott. Így fogalmazódott meg ez a levél, ami neki és nekem is segít kimondanunk azt, amiről nem tudunk, nem merünk beszélni, holott sokan megélik ezt velünk együtt.
Mégnemanya: Olyan huszonharmincas nő, aki stabil kapcsolatban, esetleg házasságban él, foglalkoztatja az anyává válás, talán már nem védekeznek a párjával, de még nincsen gyermeke, viszont a jövőben mindenképpen szeretne. Vagy már most nagyon szeretne.
Majd nemrégiben, amikor megkeresett egy olvasóm, hogy tanácsot kérjen arra vonatkozóan, hogyan lehetne könnyebbé tenni a várakozás időszakát, azt javasoltam neki, hogy írja ki magából a gondolatait és a félelmeit, mert nekem ez a technika az esetek java részében segíteni szokott. Így fogalmazódott meg ez a levél, ami neki és nekem is segít kimondanunk azt, amiről nem tudunk, nem merünk beszélni, holott sokan megélik ezt velünk együtt.
Lassan harminc éves leszek. Nem érzem magam annyinak, nem is látszom annyinak, és sokszor nem is viselkedek úgy... de tény, hogy lassan harminc éves leszek. Amikor húsz voltam, azt gondoltam, mostanra már biztosan lesz vagy két gyerekem... olyan távolinak tűnt ez az idő, de annyira biztos voltam benne, hogy soha egy percig se merült fel bennem az, hogy ez nem így lesz. Aztán zsupsz, egyszer csak itt találtam magam, s az anya egyenlegemen nulla gyermek van... azaz nincs is anyaegyenlegem, mert nem vagyok anya.
Szóval az élet ment szépen előre. Akarom mondani rohant, és én meg a férjem - mert van ám az is - egy jó ideje nem tettünk semmit az ellen, hogy babánk legyen. Ellenben sosem volt "Projekt". Úgy voltunk vele, hogy itt lesz amikor eljön az ideje. Az elmúlt néhány évben voltak időszakok amikor sírtam egy-egy negatív teszt fölött. De volt olyan is, hogy megkönnyebbültem.
(Hozzáteszem az elmúlt néhány évhez, mielőtt valaki olyasmit írna, hogy akkor menjünk dokihoz, mert valami nem stimmel, hogy az élet persze úgy forgatta kártyáit, hogy volt időszak mikor munka miatt védekeztünk, és volt, hogy nem is volt időnk.... de miért magyarázkodom?! Ez úgyis csak ránk tartozik.)
A kérdésektől viszont, hogy "Mikor szeretnétek babát", "Nem vagy még terhes?" "Nem akartok gyereket?", "Rég láttalak, nem gömbölyödik még a pocak?" egyre ingerültebb lettem. Tudom, hogy sokan nem akarnak vele rosszat, éppen csak ez egy aktuális kérdés olyasvalaki felé, aki velem egyidős és néhány éve már férjhez is ment. De néhányan úgy kérdezik ezt, mintha csak csettintenünk kellene, és zsupsz máris itt a gyerek a pocakban. És néha bizony fáj a kérdés, mert olyan jó lenne ha tényleg egy csettintésen múlna. "Nektek mikor lesz baba?" Napra, órára pontosan szeretnék tudni vajon? És kérik mellé az akkori lottó számokat is?
Mások meg meg se kérdezik, csak finoman utalnak "Ó neked jó sok szabad időd van, te még könnyen mozdulsz, nem úgy, mint YX, akinek már ott vannak a gyerekek!". Mintha ettől kevésbé lennék emberi lény. Sőt, egyenesen önző emberi lény vagyok, aki nem akar csettinteni, hogy gyereke legyen. Nekem könnyű életem van, mert nincs gyerekem...
Persze, nem állítom, hogy anyának lenni könnyű, és mégnemanyának lenni nem könnyebb néha. Hülye lennék, ha ezt nem látnám, főleg mert vannak gyerekek a közelemben. Elég sok, elég közeli. De azért mégis rosszul esik ez a hozzáállás, ez a tapintatlanság. Mert megvannak az én életemnek is a nehézségei, aminek meg kell felelnem. Mint ahogy meglesznek akkor is, amikor anya leszek is. És nagyon bosszant, hogyha lekicsinylik az én életemet azért, mert nem anyai gondokkal küzdök. Kifejezetten bosszantanak a "majd meglátod" a "könnyen beszélsz" és társai félmondatok, mert azt éreztetik, hogy kevesebb vagyok mint egy olyan nő, akinek gyermeke(i) vannak. Tényleg kevesebb volnék?
Sok nehéz dolog van ebben az állapotban amiben vagyok. Amit jobb napokon - mint talán a mai - kezelni is tudok Nem tudok kitérni mindenre... Mert mint írtam ma "jobb napom" van, és most nem látom mindet. :)
Az egyik, hogy le tudjuk-e választani azt, hogy ki is szeretné, hogy anyává váljunk? A szüleink, a nagyszüleink, a barátnőnk, a szomszédunk, az ismerősünk, a nem ismerősünk, a facebook üzenőfalunk vagy netalántán tényleg mi magunk? Vagy csak simán szeretnénk lerázni már magunkról a sok fentebb említett lekicsinylő vagy sokszor túl kíváncsi félmondatokat? Mert mennyivel könnyebb lenne azt válaszolni, hogy de, gyermeket várok, és akkor nem ítélkező nézések között, hanem gratulációk között találhatnám magam, ami valljuk be kellemesebb. Jó, nyilván csak ezért senki nem akar gyereket, de azért igenis hatással van az érzéseinkre a sok elvárás.
Azt gondolom nem lehetek (lehettem) egyes egyedül én ebben a dilemmában. Megfelelési kényszer vagy belső vágy? Mert míg az előbbi téves út a gyerekvállalás esetén, addig a második egy boldog (vagy türelmetlen) várakozás. Már elengedtem a társadalom elvárásait. Mármint a jobb napokon, mint a mai. De a rosszabb napokon nagyon fárasztó, mert olyasvalaminek akar ilyenkor megfelelni az ember lánya, aminek egyrészt nem tud - mert nem csak egy csettintés - másrészt pedig nem is kellene megfelelnie. Mert a gyermeknek nem a társadalom jóindulatú mosolyára lesz szüksége, hanem a szülei szeretetére.
A másik keményebb dió, s inkább akkor érinti az embert, ha az elsővel megküzdött és világos lett számára, hogy ő is szeretne már anyává válni.
A "kudarc" érzése hónapról hónapra, amikor megjön. A sok kétely, hogy lesz - e valaha baba. Meg az, hogy a szervezetünk néha szórakozik velünk, és akkor aztán igazán biztosak vagyunk benne, hogy na most sikerült! Annyira biztosak vagyunk benne, hogy a negatív tesztnek se hiszünk, mert "biztosan csak korai még!" Aztán mégis kiderül, hogy marad minden a régiben...
Lassan már rituálém van ha megjön. Olyankor reggelente néhány napig erősebb lesz a kávé, könnyen lecsúszik egy pohár sör vagy bor, és ha vége a menszeszemnek, veszek egy-két forró fürdőt. Amolyan "ha te így, én is így" ez, mintha dacolnék a testemmel. Hogy jó taktika-e, nem tudom. A kávé minden esetre nagyon jól esik.
Nemrég mikor másfél hetet késett, majd megjött a lehető legrosszabbkor, nagyon nehezen mentem át az első napokon. Viszont nem bánom, hogy így történt. Azóta nyugodtabb vagyok. Elfogadtam azt hiszem, hogy nem siettethetem a dolgot. Most hiszek abban, hogy a legjobbkor érkezik majd a kis lélek, és mindenképpen érkezni fog. Remélem marad ez az állapot, mert ilyenkor sokkal jobban érzem magamat a bőrömben.
Amiről viszont mindenképpen szeretnék még írni, az a nagyon jó barátnők terhessége.
Mert az a "normális", hogy örülsz, ha valaki akit szeretsz közli, hogy babát vár. Akkor is, ha a környezetedben lassan mindenki babát vár. Mert igazából, ahogyan te elképzeled azt, hogy majd te meséled el, hogy egy kis élet van a szíved alatt, te is azt képzeled, hogy örülnek neked.
Ugyanakkor te nem tudsz egészen "normális" lenni. Mert neki sikerült, pedig fiatalabb nálad. Mert neki már örül az anyukája, és boldogan újságolja tovább a te anyukádnak. Mert neki már sikerült, és te még ki tudja meddig kell várjál. Mert lelkesen kell hallgasd, mikor meséli, hogy hallotta a szívdobbanását, mert az a "normális", hogy pont olyan lelkesen reagálsz mint ő, hiszen tényleg csoda ami vele történik, közben meg belül üres vagy, mert mégsem örülsz annyira, és ezért haragszol magadra. Mert hogy lehetsz ilyen önző, hogy féltékeny vagy rá?!
Őszintén? Már előre szomorú vagyok azok miatt, akik az én (remélem bekövetkező) babavárásom miatt fogják azt érezni, amit én érzek. Hát normális vagyok??? (spoiler: nem, kicsit sem)
Nos, bízom benne, hogy ilyenkor mégsem olyan ördögtől való, ha egy kicsit megengedem magamnak, hogy szomorkodjak. Ha egy picit még sírok is, vagy teszek bármit, amitől kicsit könnyebb lesz, mert az egészen biztos, hogy önmagam marcangolásától miszerint önző vagyok, hogy nem örülök más boldogságának, biztos, hogy nem lesz jobb. Nem önzőség ez ... talán ez így tényleg normális és mióta ezt megbeszéltem magammal, azóta kicsit könnyebben kezelek egy-egy újabb babahírt. Persze lehet, hogy ehhez a ciklusomnak is köze van. Ki tudja.
Természetesen nem kell az újdonsült kismama felé az legyen az első reakció, hogy elmondom mennyire irigylem. Hiszen egymás életének ilyen jellegű történéseiről igazán nem tehetünk. Nem az ő hibája, hogy hamarabb sikerült teherbe esnie, mint nekem... De ha igaz barátságban vagyunk, akkor tudunk vele erről beszélgetni. Hiszen attól még ugyan az az ember, és ő is volt a te cipődben... legalábbis ezt gondolom. S ha nem így van, talán az a barátság nem is az, aminek hitte az ember lánya addig.
Olyan életet szeretnék, ahol ítéletektől és elvárásoktól mentesen sikerülne megélni a Mégnemanyából való Anyává válást. Ahol nem néznek furcsán, mert még nincs gyermekem, és nem vagyok ettől kevesebb. Ahol nem néznek furcsán, mert szeretnék és kicsit szomorkodom azon, hogy körülöttem már "mindenkinek" sikerült. Ahol nem haragszom senkire azért, mert van vagy nincs gyermeke. Ahol megélhetem a gyerekvállalás várakozó örömét a társadalom hajcsárkodó ostora nélkül és ahol a várakozás bánatát, nem teszi nehezebbé az. Ahol kimondhatjuk, ha sok gyermeket szeretnénk, ahol nem esnek le a lábukról az emberek, ha még egy gyermeket vállalok, és ahol az is szabad döntés, hogy nem vállalok. Hogy eljöhet-e egy ilyen élet? Nem tudom. Én eszerint próbálok meg élni, s talán a kis változások végül hosszú hosszú évek múlva majd nagy változást hoznak. Hogy az én gyermekeim gyermekei már kicsit könnyebben élhessék meg ezt az egészet, legyenek akár Mégnemanya- akár Anyabőrben.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
5 megjegyzés
Bárki is írta, remélem tudja, hogy nincs egyedül. <3 Átérzem, átélem és minden szavával egyetertek.
VálaszTörlés35 evig voltam nemanya. Lehet egye tanácsom? Ne agyalj ennyit, ne bonyolítsd túl, csak élj és kész!
VálaszTörlésAz írás, a problémák kibeszélése tényleg az egyik legjobb módja feldolgozni ami velünk történik. Nagyon jó írás, jó volt olvasni. :)
VálaszTörlésÉn így, közel 29 évesen nem ezzel a témával küzdök, de hasonló: 3 éve vagyunk együtt a Párommal, ebből 2,5 éve együtt élünk és az ő családja rendszeresen utal rá, hogy "Nm kén tovább lépnetek?" vagy "Nem gondolkoztatok még rajta h komolyabb is lehetne?". Ez is ugyanolyan idegesítő tud lenni, mint amikor folyton azt kérdezgetik, hogy mikor lesz már gyereked. Ha meg van gyereked, azt kérdezgetik h mikor jön a Tesó...
Nem szabadna adni mások véleményére... De nagyon nehéz.
Szívemből szólt ez az írás, köszönöm. Mindig jó tudni, hogy az ember nincs egyedül ezekkel az érzésekkel
VálaszTörlésMegérintett a levél, mert tizenévvel ezelőtti önmagamra emlékeztetett.
VálaszTörlésÉn annyiban voltam más a levélírónál, hogy feltettem magamnak azt a kérdést is - örök "optimistaként" - hogy el tudom-e fogadni, hogy hiába hiszem, megérkezik hozzánk, akinek kell, esetleg ez sosem következik be? És mivel nekem/nekünk erre egy határozott nem volt a válaszunk, így 1 év védekezés nélküli lét után orvoshoz fordultunk. Mert mi akartuk így. kiderült, jól tettük. És innentől nekem a kegyetlen őszinteség volt a fegyverem az esetleges kérdések ellen (sokszor elébe mentem a kérdésnek). Ez ma az esetek többségében annyira zavarba hozza az okosokat, hogy többet nem kérdeznek :) Vagy visszakérdeztem, hogy "Honnan tudod, hogy majd a következő hónapban? Miért vagy ebben biztos?...és hasonló" - és ez is működött.
A "mindenki babát vár körülöttem" nekem nehéz volt, talán a legnehezebb az egész folyamatban. Nem azért, mert nekik van/lesz gyermekük, hanem mert nekem/nekünk nem, még mindig nem. A mélypont egy 4D UH felvétel volt, ahol a szívhangnál zokogva szaladtam ki a szobából. Akkor már 4 éve küzdöttünk, erős vággyal és egyre kevesebb reménnyel.
Így 10 évvel az első gondolat után, a szomszéd szobában szuszog a kislányunk, aki lassan 10 hónapos, és aki a szívünkből született. Mert végül a természet fityiszt mutatott nekünk, de mi nem adtuk fel, és ma boldog kisgyermekes család vagyunk.
Tanulság? Talán annyi, hogy csak magunkra és a párunkra és a megérzéseinkre kell hallgatni a gyermekvállalás tekintetében, és igenis nem szabad hagyni, hogy ebbe bárki beleszóljon (a családdal is, mi végig csak száraz tényeket közöltünk) Hogy mikor melyik lépés a helyes és mit tud elfogadni a pár, senki más nem tudhatja.
Kitartást és sok erőt kívánok mindenkinek, aki ebben a cipőben jár, mert tényleg nem könnyű.
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!