Jó, hogy elkezdte Sára és Dorka a bölcsit?
A bölcsizésről már nem olyan régen írtam egy bejegyzést, amit ITT elolvashattok és mivel azóta eltelt egy kis idő, ezért úgy gondoltam, hogy megosztom veletek a tapasztalatainkat a bölcsőde terén, hogyan vált be nálunk.
A lányok második szülinapjáig már csak pár nap volt hátra, amikor kikértem Anyukám véleményét (aki óvónő), hogy mit gondol a bölcsiről és arról, hogy a lányok elkezdhetnének hamarosan járni. A nagymamám, aki szintén jelen volt a kérdés elhangzásánál rémülve felkiáltott: "Jaj ne!"
Természetesen mindenki fél egy ilyen változás előtt, a szülő talán jobban, mint a gyerek. Én is megvívtam a saját harcaimat a dilemmáimmal. Az eszem tudta, hogy mindannyiunknak jót tenne egy kis változás, a szívem viszont felsorakoztatott egy halom De mi lesz, ha...-t, ami miatt folyamatosan törtem a fejemet ebben a kérdésben. Hol igen-t mondtam, hol pedig inkább visszakoztam. Szerintem minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének, mindenkinek az jár a fejében a kisebb és nagyobb döntések előtt, hogy mi lenne a legjobb választás, mivel tehetünk jobbat?!
Eddigi tapasztalataim alapján a bölcsizésről megoszlanak a vélemények. Valaki ellenzi, valaki pedig jó dolognak tartja. Ha túl korán megy a gyerkőc, akkor hamar szakad el az anyukájától. Ha munkába visszatérés miatt megy, karrierista az anyuka. Ha külső kényszer nélkül, egy kis szabadidő reményében kezdi el járatni valaki a gyermekét, akkor lusta. Sokszor csak a szülői oldal megítélésével találkozhatunk, pedig a bölcsőde nem csak könnyítést jelenthet az anyának vagy a családnak, de a gyerekeknek is egy olyan közeg, ahol új dolgokat tanulhat, barátkozhat elsajátíthatja a közösségbe járás szabályait és azt, hogyan fogadjon el szabályokat, segítséget és gondoskodást egy olyan embertől, aki nem Anya és nem Apa.
A lányok lassan két hónapja járnak heti kétszer bölcsődébe, az elmúlt héten pedig ott is aludtak már, ami nagy mérföldkőnek számít nálunk. Nyolc hét talán nem hosszú, de ennyi idő után is teljesen biztosan ki tudom jelenteni, hogy szülői létem egyik legjobb döntése volt, hogy belevágtunk a bölcsődei beszoktatásba. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen nyugodtan és határozottan ki fogom tudni jelenteni, de így van.
Az első és legfontosabb dolog, hogy egy olyan bölcsit és benne olyan gondozókat találtunk, akit a lányok 100%-osan elfogadnak és megbíznak bennük. Én is azzal a tudattal tudom minden reggel bezárni magam mögött a bölcsi ajtaját, hogy biztonságos és szerető közegben vannak. Ez hatalmas szerencse és nagyon hálás vagyok érte. Sokat segít, nem csak az én lelkemnek, de a lányoknak is, hiszen örömmel indulnak minden reggel és a kezdeti beszoktatós könnycseppeken kívül nem volt semmi gond.
Azt figyeltem meg, hogy két hónap alatt a lányok nagyon sokat fejlődtek minden téren és nem kifejezetten azért tudnak a bölcsiben több mindent megtanulni, mert itthon nem mutatnánk nekik új dolgokat, hanem azért is, mert ott a többi gyerek is ösztönzi őket, hogy új dolgokat sajátítsanak el. Egyre szebben és több mindent beszélnek, többször használják a "Kérem" szót, egyedül felhúzzák a cipőjüket és az öltözés más területén is ügyesen próbálgatják a szárnyaikat. Gyakran szó nélkül elpakolják maguk után a játékaikat és kérés nélkül is jönnek segíteni nekem. Rengeteg mindenben (gyurmázás, festés) nagyon sokat fejlődtek és ügyesedtek.
A bölcsis napjaim egyik kedvenc része, amikor délután odaérek a lányokért és még pár pillanatig titokban nézhetem őket, ahogy a többi gyerek között játszanak és elfoglalják magukat. Olyan érzésem van ilyenkor, mintha egy teljesen másik oldalukról ismerhetném meg egy picit őket. Ezután holtversenyben azok a percek következnek, amikor észrevesznek és megörülnek nekem, majd elkezdik mesélni, hogy mi történt velük aznap.
Imádom hallgatni, ahogy az érthető és még kibogozandó szavaikkal, tele izgalommal és örömmel elmesélik azokat az élményeiket, amiket a bölcsiben szereztek. Szeretem, hogy vannak olyan történeteik, amiket csak az ő sajátos elmondásuk alapján ismerhetek meg, hogy vannak olyan élményeik, amiket már önállóan szereztek.
Azt még mindenképpen szeretném elmesélni, hogy az első ott alvás inkább számomra volt kihívás, ahogy majd lentebb írok is bővebben erről, mert a lányok ezt a lépcsőfokot is nagyon ügyesen lépték meg mind a ketten. Mivel a bölcsiben leginkább gyermek ágyak vannak, így az első alkalom előtt itthon is leszereltük a kiságy rácsait, hogy ne ott találkozzanak először a rácsok nélküli léttel. Ezekről az élményekről a blog Facebook oldalán már ITT és ITT is meséltem.
Számomra két nap volt kritikus, amikor idegesen járkáltam itthon és feszültségemben kitakarítottam az egész lakást, amikor először maradtak ott egy egész délelőttre a lányok nélkülem a bölcsiben, majd az első ott alvós napjukon sem igazán bírtam magammal és folyton néztem a telefonomat, hogy mikor menjek értük és törtem a fejemet, hogy minden rendben megy-e az alvással. Persze minden rendben volt.
Az első hetekben nem feltétlenül mondtam volna, hogy könnyebbség volt a bölcsibe járás, mert az új menetrendhez nekünk, felnőtteknek is hozzá kellett szoknunk. Engem az első pár alkalommal az is nagyon megviselt, hogy sírni láttam a lányokat és hallottam, hogy hívnak engem még akkor is, amikor bezáródott mögöttem az ajtó. Eleinte nagyon meg kellett acéloznom magamat, hogy ne rohanjak vissza sutba dobva mindent, annak ellenére, hogy tudtam, a lányok pár perc múlva már el is felejtették az egész dolgot.
Aztán ahogy teltek a hetek, Sára és Dorka nagyon ügyesen megszokták a bölcsit és a búcsúzást is, így kezdett számomra is könnyebbé válni az elválás és az otthon töltött idő egyedül. Ezekre a napokra időzítettük a bevásárlásokat, amiket egyszerűbb volt ilyenkor lebonyolítani a gyerekek nélkül, az otthoni kisebb felújításokat, amikor nyugodtan fúrhattunk- faraghattunk és egy alkalommal a városba is elmerészkedtem már, leküzdve ezzel az állandó őrkutya szerepemet, amit a négy fal közötti várakozással töltöttem. A fennmaradó időben pedig tényleg élvezem, hogy egy héten kétszer van olyan nap, amikor programokat tervezhetek, olvashatok, a bloggal foglalkozhatok vagy itthoni régóta halogatott teendőknek érhetek a végére. Azt is élvezem, hogy kétszer van olyan időszak, amikor bekapcsolhatok egy kis zenét itthon, táncolhatok vagy csak kikapcsolódhatok, ezzel is feltöltődve, hogy elmehetek a közeli kifőzdébe egyedül vagy a férjemmel ebédelni és eltölthetünk úgy egy ebédet, hogy közben csak egymásra tudunk figyelni. Szeretem, hogy ezeken a napokon még nagyobb szeretettel tudom magamhoz ölelni a gyerekeimet, nem csak a hiányuk miatt, hanem azért is, mert olyan ügyesek, hogy lehetővé teszik nekem ezeket a szabad perceket lelkiismeretfurdalás nélkül.
Biztosan változni fog a családunk jelenlegi menetrendje, ha visszatérek a munkába, de jelenleg hálás vagyok azért, hogy most van időm azzal foglalkozni, amivel szeretnék, így többek között azon is el tudok gondolkozni, hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben.
Számunkra a bölcsi nem csak a gyerekeknek, de nekünk szülőknek is egy pozitív változás volt az életünkben. Teljesen természetes szerintem, hogy egy szülőben, leginkább az anyákban vegyesek az érzések az elválással kapcsolatosan, akár bölcsődéről, akár a későbbiekben az oviról legyen szó. Ez sohasem egyszerű, de a legjobb szerintem az, hogy a gyermekeink előtt megnyílik ilyenkor a világ egy kis szeletkéje és egyedül tehetik meg az első önálló lépéseiket egy közösségben.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
0 megjegyzés
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!