Előszó egy kisfiú születéséhez
A hasam éget és feszít, minden mozdulatért meg kell küzdenem, a melleim sebesek, olyan érzésem van, mintha a tartalék energiáim akármelyik pillanatban összeroskadhatnának. Összességében olyan, mintha éjjel jól helybenhagytak volna. Minden testrészem fáj. Testileg és lelkileg is meggyötörtnek érzem magamat. Mégis üdvözült mosollyal nézek most az apró kórházi mosdó tükörébe - már, ha ki tudok csoszogni odáig félig görnyedt pózban a hasamat szorítva - és úgy érzem, hogy tökéletesen boldog vagyok.
Szültem.
Császármetszéssel szültem.
 |
| Fotó: Wood&Lens |
De ahogy a szobatárs anyukával megállapítjuk, akivel egy napon hoztuk világra a kisfiainkat, az Ő természetes és az én műtéti szülésem között végeredményében nincs semmi különbség.
Világra hoztam a harmadik gyermekünket, egy egészséges 3 és fél kilós, majdnem 56 centis erős kisfiút. Csak ez számít.
Meg a fájdalmas, de büszke szisszenéseink. A szoptatás első pillanatai, amelyért Ő és én is megküzdünk. A hasunk, ami még olyan, mintha még éppen most léptünk volna a második trimeszterben, a tűszúrásaink nyoma amelyekkel megkapjuk a szüléseink után kötelező gyógyszereket. A vizitek alkalmával a jelentéseink, mitha újra kisiskolások lennénk.
Nem csak Ő és én hasonlítunk ennyire egymásra, bár más-más úton szültünk, de a fájdalmainkban és boldogságunkban is egyezünk, amikor az újszülött gyermekeinkre nézünk és semmibe sem különbözünk azoktól az anyukáktól sem, akikkel a folyosón összetalálkozunk, mikor együtt toljuk be a gyermekeinket az esti fürdetésre a kis üveges gurulós kocsikban.
Az egyik pillanatban azt érzem, hogy nagyon erős vagyok, a következőben pedig mintha csak sírni tudnék. Ahogy végigpillantok magamon, számba veszem a "károkat", amelyek igazából nem azok, mert egy szebb, jobb, nemesebb cél érdekében keletkeztek a testemen.
Jogosan vagyok büszke magamra és a kisfiamra. Vagyis igyekszem ezt mantrázni. Megcsináltuk! Megcsináltam másodszor is. Pedig nem volt könnyű menet.
Egyik hajnalban, két etetés között mesélem a férjemnek, miután hazajöttünk a kórházból, hogy úgy érzem nem tudok még beszélni róla. Azt feleli, hogy nem is szükséges, majd eljön az ideje.
Pedig mindenki segített, jobb csapatot nem is kívánhattam volna magamnak/magunknak, mint akik aznap péntek reggel ott voltak körülöttem a műtőben.
S mégis lelkileg most jobban megvisel, pedig nagyon sokat készültem.Renegeteget mantráztam magamnak pozitív gondolatokat, zenét hallgattam és relaxáltam amennyit csak lehetett az utolsó hetekben és napokban, hiszen készültem minden lehetőségre.
Amikor az altatás szóba került azt mondtam nem szeretném, meg tudom csinálni.
Ott akartam lenni, amikor a fiam megszületik, hallani akartam, ahogy felsír, akárcsak a lányokat annak idején.
Akartam az aranyórát és végül meg is kaptam.
Megerősítettem magamat és sikerült! Örökké hálás leszek érte, hogy átélhettem ez alkalommal az élményt, mert korábban tapasztalatlanul, magam is éppen megszülető édesanyaként nem is gondoltam, hogy ez mennyire fontos alkalom lehet az anyának és a babának is. Ma már értem, mert érezhettem.
Abban a pillanatban, ahogy kiemelték és meghallottam az egyre erősödő sírást, majd megláttam a vöröslő kis arcot magam mellett, olyan megkönnyebbülés és öröm járt át, amire sablon ide vagy oda, de úgy éreztem, hogy: Megérte! Minden megérte!
Nem vagyok csalódott, nincsenek bennem magamat vagy a szülésemet becsmérlő gondolatok. Úgy érzem, hogy minden kihívás ellenére, így volt rendben, így volt tökéletes és biztonságos a fiunk érkezése. Emellett pedig minden más nem fontos. Hiszen ez nem csak az én történetem vagy az övé, hanem a férjemé is, aki aggódott értem/értünk, majd végig fogta a kezemet vagy a kislányainké, akik izgatottan vártak haza bennünket a kórházból.
Állok a kiságy felett, ahol most éppen egy jó nagy anyatejes lakomától elégedetten alvó baba szuszog és hálát adok, hogy immár harmadik alkalommal gondoskodhatok valakiről, akinek a növekedését szívem szerint már most lestoppolnám, hogy minél tovább élvezhessem ezt a boldog babaillatú időszakot, de tudom, hogy egy szempillantás alatt érkezik majd el az idő, hogy Ő is azt mondja majd nekem: Anya!
Hamarosan egy videóban mesélek majd nektek bővebben Zsombor születéséről.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
2 megjegyzés
Gratulálok, Fanni! Jó egészséget nektek!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
TörlésTetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!