T.-nek
Mert, akkor is rád gondolok, amikor éppen nem gondolok rád
Nézegetem a régi képeinket és az
jár az eszemben, hogy: Mikor lettünk felnőttek? Mikor rohantak el az évek a fejünk felett?
Persze tudom, hogy te a harmincegy én pedig a huszonnyolc évemmel még egyáltalán nem vagyunk idősek, de nem tudom mikor vált árnyaltabbá az arcunkon az a pimaszul friss fiatalság, ami szinte sütött a régi fotóinkon. Mikor lett egyre több ősz hajszálad és nekem mikor születtek szépen lassan – szinte észrevétlenül – szarkalábak a szemem sarkában? Amikor bánkódsz miatta, sokszor mondom, nekem bejössz így is, hiszen tisztára George Clooney-s az ősz halántékod. De vajon mikor telt el ez a 8 év? Te még csak huszonhárom voltál én meg tizenkilenc, amikor megismerkedtünk. Olyan mintha tegnap lett volna és mégsem.
Emlékszem, amikor a második randinkon úgy szorongattuk egymás kezét a busz leghátsó ülésén, mintha sosem akarnánk elengedni a másikat. Emlékszem, amikor az első közös nyaralásunkra mentünk kettesben és hihetetlenül szabadnak éreztük magunkat. Szerelmesek voltunk, miénk volt a világ! Emlékszem, amikor diplomáztál. Jézusom, mennyit veszekedtünk, azt hittem vége lesz mindennek! Aztán mégis ott álltam büszkén mind a két alkalommal az egyetem csarnokában és néztem, hogy milyen fess vagy az öltönyödben.
Emlékszem, egyszer elkísértelek egy gyakornoki állásinterjúdra. Olyan hideg volt és borzasztó hófúvás, hogy majd megfagytunk a fél órás sétában a vonat állomástól a célállomásig. Emlékszem arra is, amikor egy tej árára kuporgattuk össze a pénzünket, mert te színházjegyet vettél nekem ajándékba és teljesen kifogyott a pénztárcánk a hónap végére. Akkor mondtam neked életemben először és utoljára örömben sírva azt, hogy: Te hülye majom!
Emlékszem, amikor hitetlenkedtél, hogy megkaptad életed első állását. Emlékszem azóta is minden sikeredre, amit elértél. Emlékszem arra is, amikor először laktunk kettesben, a konyha szekrényre ragasztott öntapadós fóliára felírt álmainkra, a WC tartályon csüngő csészére, mert mindig eresztett a víz, pedig te negyven fokban próbáltad megjavítani a tömítést. Úgy káromkodtál mint egy kocsis, én meg dőltem a nevetéstől. Néha felhívtalak, amikor dolgoztál, sűrűn káromkodva, hogy az ezeréves Hajdú mosógép megrázott. Emlékszel, amikor véletlenül leáztattam az alattunk lakókat? Mind a ketten megijedtünk a nagydarab alsó szomszédtól, pedig nagyon megértő volt, amikor meglátta a riad arcunkat.
Emlékszem, amikor együtt kerestünk otthont. Mennyi elkeserítő és kiábrándító helyzetbe csöppentünk. Hol te voltál padlón és szeretted volna feladni, hol pedig én láttam teljesen kilátástalannak, hogy megleljük a tökéletes lakást.Mennyit bosszankodtunk a fura ingatlanosok és még furább tulajdonosok miatt. Aztán végül csak meglett az igazi! Pedig én először kategorikusan kijelentettem, hogy mindenhová csak ide nem! Aztán lesétáltál velem kézenfogva a Duna partra, megettünk egy finom pizzát és én már otthon is éreztem magamat.
Beköltöztünk. Már a kulcsátadás napján őrült tempóban bontottunk, hogy minél hamarabb elkészüljön a megálmodott otthon. Emlékszem, amikor villanyszerelés közben próbáltam az államvizsgámra tanulni. Hol volt fény, hol nem. Aztán átfúrtad a vezetéket és egyáltalán nem volt semmi. Szedtük a tapétát, aludtunk a földön, a porban, egy szál matracon. Azt hittük sosem lesz vége. Közben megkérted a kezemet. Nagyon vágytam rá és mégis meg tudtál lepni vele. Azt mondod, hogy a legjobban sikerült meglepetés volt. Szerintem is. Kiderült, hogy a szempillaspirálom mégsem vízálló.
Emlékszem mennyit veszekedtünk az esküvő előtt. Semmiségeken. Emlékszem, ahogy a nagy nap előtt titokban találkoztunk még este elalvás előtt. Ma már tudom, hogy jobb lett volna, ha velem alszol, mert úgy legalább lett volna esélyem az alvásra. Nélküled sosem tudok aludni. Meg persze nagyon izgultam, hogy mint menyasszony tetszem-e majd neked? Tetszettem. Elárult a mosolyod. Az a félszeg fajta, amit akkor mutatsz, ha valaminek nagyon örülsz, de közben ideges is vagy. Emlékszem az esküvőnk napjára. Az anyakönyvvezető előtt majdnem elájultunk. A ruhám csúszott. Hajnalban pedig azon versenyeztünk, hogy melyikünknek fáj jobban a lába. Minden tökéletlenségével együtt, tökéletes volt.
Persze tudom, hogy te a harmincegy én pedig a huszonnyolc évemmel még egyáltalán nem vagyunk idősek, de nem tudom mikor vált árnyaltabbá az arcunkon az a pimaszul friss fiatalság, ami szinte sütött a régi fotóinkon. Mikor lett egyre több ősz hajszálad és nekem mikor születtek szépen lassan – szinte észrevétlenül – szarkalábak a szemem sarkában? Amikor bánkódsz miatta, sokszor mondom, nekem bejössz így is, hiszen tisztára George Clooney-s az ősz halántékod. De vajon mikor telt el ez a 8 év? Te még csak huszonhárom voltál én meg tizenkilenc, amikor megismerkedtünk. Olyan mintha tegnap lett volna és mégsem.
Emlékszem, amikor a második randinkon úgy szorongattuk egymás kezét a busz leghátsó ülésén, mintha sosem akarnánk elengedni a másikat. Emlékszem, amikor az első közös nyaralásunkra mentünk kettesben és hihetetlenül szabadnak éreztük magunkat. Szerelmesek voltunk, miénk volt a világ! Emlékszem, amikor diplomáztál. Jézusom, mennyit veszekedtünk, azt hittem vége lesz mindennek! Aztán mégis ott álltam büszkén mind a két alkalommal az egyetem csarnokában és néztem, hogy milyen fess vagy az öltönyödben.
Emlékszem, egyszer elkísértelek egy gyakornoki állásinterjúdra. Olyan hideg volt és borzasztó hófúvás, hogy majd megfagytunk a fél órás sétában a vonat állomástól a célállomásig. Emlékszem arra is, amikor egy tej árára kuporgattuk össze a pénzünket, mert te színházjegyet vettél nekem ajándékba és teljesen kifogyott a pénztárcánk a hónap végére. Akkor mondtam neked életemben először és utoljára örömben sírva azt, hogy: Te hülye majom!
Emlékszem, amikor hitetlenkedtél, hogy megkaptad életed első állását. Emlékszem azóta is minden sikeredre, amit elértél. Emlékszem arra is, amikor először laktunk kettesben, a konyha szekrényre ragasztott öntapadós fóliára felírt álmainkra, a WC tartályon csüngő csészére, mert mindig eresztett a víz, pedig te negyven fokban próbáltad megjavítani a tömítést. Úgy káromkodtál mint egy kocsis, én meg dőltem a nevetéstől. Néha felhívtalak, amikor dolgoztál, sűrűn káromkodva, hogy az ezeréves Hajdú mosógép megrázott. Emlékszel, amikor véletlenül leáztattam az alattunk lakókat? Mind a ketten megijedtünk a nagydarab alsó szomszédtól, pedig nagyon megértő volt, amikor meglátta a riad arcunkat.
Emlékszem, amikor együtt kerestünk otthont. Mennyi elkeserítő és kiábrándító helyzetbe csöppentünk. Hol te voltál padlón és szeretted volna feladni, hol pedig én láttam teljesen kilátástalannak, hogy megleljük a tökéletes lakást.Mennyit bosszankodtunk a fura ingatlanosok és még furább tulajdonosok miatt. Aztán végül csak meglett az igazi! Pedig én először kategorikusan kijelentettem, hogy mindenhová csak ide nem! Aztán lesétáltál velem kézenfogva a Duna partra, megettünk egy finom pizzát és én már otthon is éreztem magamat.
Beköltöztünk. Már a kulcsátadás napján őrült tempóban bontottunk, hogy minél hamarabb elkészüljön a megálmodott otthon. Emlékszem, amikor villanyszerelés közben próbáltam az államvizsgámra tanulni. Hol volt fény, hol nem. Aztán átfúrtad a vezetéket és egyáltalán nem volt semmi. Szedtük a tapétát, aludtunk a földön, a porban, egy szál matracon. Azt hittük sosem lesz vége. Közben megkérted a kezemet. Nagyon vágytam rá és mégis meg tudtál lepni vele. Azt mondod, hogy a legjobban sikerült meglepetés volt. Szerintem is. Kiderült, hogy a szempillaspirálom mégsem vízálló.
Emlékszem mennyit veszekedtünk az esküvő előtt. Semmiségeken. Emlékszem, ahogy a nagy nap előtt titokban találkoztunk még este elalvás előtt. Ma már tudom, hogy jobb lett volna, ha velem alszol, mert úgy legalább lett volna esélyem az alvásra. Nélküled sosem tudok aludni. Meg persze nagyon izgultam, hogy mint menyasszony tetszem-e majd neked? Tetszettem. Elárult a mosolyod. Az a félszeg fajta, amit akkor mutatsz, ha valaminek nagyon örülsz, de közben ideges is vagy. Emlékszem az esküvőnk napjára. Az anyakönyvvezető előtt majdnem elájultunk. A ruhám csúszott. Hajnalban pedig azon versenyeztünk, hogy melyikünknek fáj jobban a lába. Minden tökéletlenségével együtt, tökéletes volt.
Emlékszem, amikor egy április végi napon hazajöttél a munkából, ott ültem a kanapén teljes sokk-ban és csak úgy azt mondtam neked, hogy: Terhes vagyok! Még a cipődet sem volt időd levenni.
Emlékszem, amikor megszülettek a lányaink. Olyan büszke és boldog voltál. Én meg csak néztelek és tudtam, hogy jó apukát kapnak a gyerekeink.
Emlékszem, amikor megszülettek a lányaink. Olyan büszke és boldog voltál. Én meg csak néztelek és tudtam, hogy jó apukát kapnak a gyerekeink.
Sokszor mondod, hogy a lányok születése óta érzed, hogy öregszel. Elismerem, hogy van benne valami. Nagy feladatot kaptunk az élettől, amikor a gyerekek megszülettek. Két zöldfülű szülőnek rögtön két életet kellett gondoznia, nevelnie. Nem voltunk felkészülve ekkora felelősségre. A lányok pedig meg is dolgoztatnak néha minket azért, hogy büszkék legyünk arra, amink van. Az ő személyükben. Mert persze minden nehéz nap végén, azért ott kötünk ki, hogy a hisztik ellenére is milyen aranyosak. Természetes, hiszen mi vagyunk az első számú rajongóik.
A gyerekek óta talán jobban érezzük az idő múlását, hiszen a szemünk láttára cseperednek és talán több a göröngyösebb időszak is az életünkben az elmúlt időszakban, de szerintem a szülővé válás óta lettünk felnőttek, ennek a létnek minden boldogságával és kihívásával együtt. Folyamatosan formálnak bennünket az átélt élményeink, a nehézségek, a veszekedések, a kibékülések, az esti órákig tartó beszélgetések, a nevetések, a közös feledhetetlen pillanatok, hogy a lányok mellett sosincs időnk unatkozni.
Ha telnek az évek, hát teljenek, ha nekem több lesz a ráncom, neked pedig az ősz hajszálad, legyen. Örülök annak, hogy végignézhetem hogyan változunk és idomulunk, a lényeg számomra az, hogy mindezt együtt éljük át.
A gyerekek óta talán jobban érezzük az idő múlását, hiszen a szemünk láttára cseperednek és talán több a göröngyösebb időszak is az életünkben az elmúlt időszakban, de szerintem a szülővé válás óta lettünk felnőttek, ennek a létnek minden boldogságával és kihívásával együtt. Folyamatosan formálnak bennünket az átélt élményeink, a nehézségek, a veszekedések, a kibékülések, az esti órákig tartó beszélgetések, a nevetések, a közös feledhetetlen pillanatok, hogy a lányok mellett sosincs időnk unatkozni.
Ha telnek az évek, hát teljenek, ha nekem több lesz a ráncom, neked pedig az ősz hajszálad, legyen. Örülök annak, hogy végignézhetem hogyan változunk és idomulunk, a lényeg számomra az, hogy mindezt együtt éljük át.
Felnőttünk, de valahol még mindig
ott van bennünk az a fiú és az a lány, akik gondtalanul és végtelen szerelemmel
mosolyognak a kamerába.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
