Ikrek után kistesó? / #ujravarandosan 2. rész /

by - szeptember 13, 2019

Valahol természetesnek vettem, amikor megtudtuk, hogy ikreink lesznek, majd megszületett Sári és Dorka, hogy számunkra a családalapítás és a gyermekvállalás ha nem véglegesen, de jó darabig biztosan lezárul. Mindig két gyermeket szerettünk volna, szóval a lányok érkezésével teljesnek és kereknek éreztük a családunkat, valamint előttünk állt még az ikres szülőség nem kis kihívása is, ami bőven adott elfoglaltságot és feladatot.

Bár ma a gyerekvállalásnak egy nagyon racionális dolognak kellene lennie és úgy gondolom, hogy sok családban az is, de én mindig egy kicsit romantikusan az érzéseimre hallgattam ebben a témában. Még jó, hogy a férjem viszont racionális ember lévén kicsit kihúzott a rózsaszín ködből és átbeszéltünk már az első alkalommal is olyan témákat, amelyek nagyon fontosak, hogy milyen költségek merülnek fel egy gyermek érkezésével egy családban, hogyan alakítanánk ki a gyerekszobát és milyen nevelési elveket vallunk közösen. Cserébe én arról ábrándoztam neki, hogy milyen lesz az életünk már családként, egy gyermekkel a karunkon. Azóta persze árnyaltabban látom ezt a képet, hiszen nem minden olyan, amilyennek elképzeltem, de egyikőnk sem bánta meg, hogy viszonylag fiatalon (25 és 28 évesen) belevágtunk a családtervezésbe.

Emlékszem nagyon izgalmas időszak volt, tele várakozással, izgalommal és a ránk váró teljesen természetes tudatlansággal, hogy nemsokára talán szülők leszünk. Persze azt még akkor nem tudtuk, hogy már első körben belecsaphatunk majd a nagy betűs szülőségbe, hiszen ikreink születnek majd hamarosan, de a kisebb meglepetésszerű sokkal és újratervezéssel is így volt tökéletes a számunkra a családdá válásunk.

Nem sokkal később az ikres anyaság számomra megmutatta azokat az oldalaimat, amelyeket lehet, hogy sosem szerettem volna látni, kimerített és olykor olyan kompromisszumokra kényszerített, amelyek ellen sokáig hadakoztam, de rengeteget tanított és még többet adott nekem szeretetben, türelemben, gondoskodásban, erőben és hitben, amiért nagyon hálás vagyok a lányoknak és a sorsnak, hogy ők ketten érkeztek az életünkbe. Mindig elmondom és kihagsúlyozom, hogy az ikres szülőség nem egyszerű - akárcsak egy baba is okozhat ekkora kihívásokat - ,  de egyáltalán nem lehetetlen feladat, még akkor sem, ha kívülről néha félelmetesnek is tűnik.

Talán ebben rejlik a szülőség titka, hogy a sok kihívás mellett, mindig nyújt valami olyat, amitől úgy érzed megéri csinálni, legyen szó egy apró karról, ami köréd fonódik, egy nyálas pusziról vagy egy hálás mosolyról, amit egy fáradt nap végén kapsz a gyermekedtől. A leggyönyörűségesebb tortúra, amit az ember megtapasztalhat életében.

Úgy emlékszem, hogy lányok két éves korában érkezett el nálam, amikor el kezdtem egyre többször azzal a gondolattal ébredni, hogy szeretnék még egy várandósságot megélni és még legalább egyszer babázni. Tomit nem lepte meg a hír, azt mondta, hogy tudta, ha én újra összegyűjtöm az erőmet, akkor bele szeretnék majd újra vágni. Hát nem tévedett.

Eltelt fél év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy hosszas beszélgetések és kérdések sora után eldöntsük, hogy tényleg szeretnénk még mind a ketten gyermeket, egy kistestvért a lányoknak. Ezek a diskurzusok viszont mostmár tapasztaltabb hangvételűek voltak, nem csak Tomi de az én részemről is, hiszen nem a tudatlanság jószándékű ködével indultunk neki ennek a "vállalkozásnak", hanem tisztában azzal, hogy milyen hónapokon kersztül éjszakázni, a betegségek miatt aggódni, a dackorszakot és a napi rutint végigtolni két gyerkőccel, így belevettük a pakliba, hogy még egy babábával, esetleg kettővel bonyolultabb és újra fáradtabb lenne az életünk. Feltettettük egymásnak a kérdést, hogy szeretnénk-e és mind a ketten igennel válaszoltunk. 

Majd jött a költözés hirtelen ötlete, az ovikezdés és a szabadúszói pályám elkezdése. A babavállalást felváltották a pörgős és sűrű napok, amikor én és Tomi is rengeteget dolgoztunk a munkában és otthon is, én megpróbáltam száz felé szakadni és hihetetlenül sokat stresszeltem. 

Sokan kérdeztétek tőlem a gratulációk mellett az elmúlt napokban, hogy tudjuk e már hány baba érkezik ez alkalommal a családunkba. Természetesen az ikres lehetőséget is bőven számításba vettük, amikor hosszú beszélgetéseket folytattunk arról, hogy szeretnénk a lányoknak kistestvért. Nem állítom, hogy nem gondoltam jó párszor erre a lehetőségre és nem fordult meg a fejemben, hogy mi lesz, ha, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy végül teljesen elenegedtem ezt a kérdést és rábíztam magamat az életre.

Amikor viszonylag meg és lenyugodtunk és eldöntöttük, hogy jöhet a baba én szentül meg voltam arról győződve, hogy már az első hónapban sikerülni fog, hiszen a lányoknál is mindenki azt mondta, hogy én "ősanya" vagyok, illetve csupa olyan anyuka volt akkoriban a környezetemben, akiknek azonnal összejött a baba.

Ez persze nem törvényszerű. Attól, hogy elsőre ikreink születtek még nem jelenti azt, hogy én végtelen ágybérletet válthatok a szülőszobára. Sőt!

Mindent ugyanúgy át kellett élnem, mint az első várandósságom előtt. A várakozás izgalmas örömét, majd a sokadik negatív teszt után azt a buta érzést, hogy megint hagytam magam becsapni. A testem folyamatosan olyan jeleket küldött, amik okot adhattak a reménykedésre, de én akkor még nem sejtettem, hogy a szervezetem nem a baba miatt szeretne üzenni, hanem éppen ellenkezőleg, fel akarja hívni a figyelmemet valamire! 

Hónapok teltek el és emlékszem egyszer meg mertem kérdezni az autóban Tomitól, mikor a hátunk mögött szunyokáltak a lányok, hogy mi lesz, ha nem lesz több gyerekünk? Tomi rám nézett és azt mondta kicsit szomorúan, de bíztatással a hangjában: Akkor is boldogok lehetünk, már van két egészséges kislányunk! 

És ez így is van, mert hálás vagyok a sorsnak, hogy van már két gyermekem és valamiért mégis sikított bennem akkor a félelem. Gyermekek mellett vágytam gyermekre. Nagyon vegyes érzésekkel kellett akkor megküzdenem, mert egy részem bűnösnek érezte magát, amiatt mert tudtam, hogy mások akár éveket is várnak egy baba érkezésére, nekem pedig már megadatott az anyaság öröme és kihívása is, mégis türelmetlenül vágyakozom.

Nem sokkal később megbeszéltük Tomival, ha nem jönne össze, akkor nem kezdünk el orvosi vizsgálatokra járni közösen, de én mindenképpen szerettem volna elmenni egy pajzsmirigy szűrésre, mert akkoriban sok olyan egészségügyi problémám volt, ami miatt úgy gondoltam, hogy lehetséges, hogy ez játszik közre. Elsírtam magamat az orvosi rendelőben, amikor labor beutalóért várakozva kikiabált az asszisztens nekem a tömött várón keresztül, hogy: Miért kell, terhes?

Akkoriban elég sok cikket elolvastam ezzel a betegséggel kapcsolatosan és dühös voltam. Magamra. Hogy nem figyeltem, hogy a költözés és a mindennapok rohanása mellett elfelejtettem magamat. Akkor kezdtem felismerni, hogy a sorra kidobált negatív tesztek sora arra akarta felhíni a figyelmemet, hogy nincs rendben valami. Álljak meg és nézzek egy kicsit magamba!

A laborom kitűnő lett. Az orvos, aki láthatta rajtam, hogy dilemmázok az eredmény és a kialakult helyzet miatt a legsegítőbb mondatot mondta nekem akkor, amit hallanom kellett: A szervezetem érzi, hogy űzött és hajtott vagyok, így előállít egy olyan állapotot, ami meggátolja a teherbeesést, hiszen nem megfelelő az időzítés egy baba fogadására.

Ezután tudatosabban kezdtem el figyelni magamra. Visszamondtam jó pár munkámat, hogy több időm maradjon a pihenésre és feltöltődésre, elementem egyedül strandolni, fél napokat olvastam és nem éreztem magamat rosszul amiatt, hogy időt fordítok a tényleges kikapcsolódásra. Rendbe tettem magamban olyan kérdéseket, mint az újabb ikres várandósság, hiszen ezt úgysem én döntöm el és magát a baba utáni vágyat is kicsit félretettem magamban, akárcsak a naptárat és a teszteket.

Amikor egy hónapja, hogy elkezdtem ezt a tudatosságot nem is figyeltem fel a jelekre, amelyeket a testem ismét küldött, ez alkalommal már más miatt. Figyelmen kívül hagytam először és másodszorra is, majd akkor kezdtem el kapisgálni, hogy valami történik, amikor egy nap a városból hazatérve csupán egy órával a Tomival eltöltött ebéd után olyan mohón és jóízűen tűntettem el egy sonkás majonézes szendvicset (amikor a majonéznek a gondolatától is rosszul voltam odáig), hogy azt már lehetetlen volt nem jelnek venni. Másnap július 4-én a kezemben szorongattam egy halvány, de pozitív terhességi tesztet, amit hálát adva kitörő öremmel és zokogással ünnepeltem.

Természetesen, ahogy a babatervezésnél is felvetődött bennünk és az első vizsgálat során is nagyon kíváncsiak voltunk, hogy vajon mit fogunk látni, de mielőtt bekapcsolt volna a a monitor tudtuk, hogy jöhet egy vagy két baba azt is meg fogjuk oldani, humorral, szeretettel és fejlesztésre szoruló, de fejlődőképes türelemmel. A könnyeim most is ugyanúgy folytak, amikor bár kisebb várakozás után, de végre meghallottuk azt a bizonyos szívhangot!


Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy minden jel szerint a babánk ép és egészséges, sőt nagyon aktív odabent. Egy teljesen új fejezet kezdődik számomra azzal, hogy a lányok mellett még egy gyerkőc anyukája lehetek majd hamarosan!

Sokan mondják, hogy bátrak vagyunk, amiért be merünk vállalni az ikrek mellé még egy harmadik babát, sőt vannak akiknek egyenesen leesik az álla, ha bejelentem, hogy ikrek mellé a kistestvért várjuk, de én nem érzem, hogy ehhez különösebb merészség kellene. Bár nekem még mindig van hová fejlődnöm anyukaként, de minden lehetőségünk adott ahhoz, hogy egy gyermeket biztonságban és szerető környezetben neveljünk fel. Azt látva pedig, hogy a lányok az első pillanattól fogva milyen gondoskodóak és mennyire várják a testvérüket pedig csak hab a tortán!


Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!



You May Also Like

2 megjegyzés

  1. Szívből gratulálok!! A legjobb helyre fog érkezni a kis csöppség. ❤️

    VálaszTörlés
  2. Szívből gratulálok
    Sok sok Boldogságot Nektek❤️❤️

    VálaszTörlés

Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!