Háromfelé osztom a szívemet - testvérekről, féltékenységről és a kihívásokról
"Én nem akarok ilyen rossz anyát!" - minden édesanya rémálma azt hiszem, ha egy hasonló mondat hagyja el a gyermeke száját. Persze nem gondolja komolyan a gyermekünk, de valljuk be, abban a pillanatban kicsit vagy éppen nagyon is összetörik a szívünk és magunkban keresve a hibát azt kérdezzük: Mit rontottunk el? Hogy jutottunk idáig?
 |
| Fotó: Wood and Lens |
Anyai létezésem során megéltem már nagy magaslatokat és igazi mélységeket is. Ez az egyetlen olyan szerepem, ami minden nap tud valami újat mutatni és tanítani nekem, legyen szó a szeretetről, türelemről, az önmagunkba vetett hitől, kihívásokról, a befelé figyelésről és fejlődésről.
Mindig is voltak olyan időszakok számomra anyaként, amikor úgy éreztem, hogy megállt a tudomány és nem tudom hogyan tovább?! Leginkább a dackorszak sötét bugyrai edzettek meg, de a kézzel foghatóbb dolgok, amiket trükkökkel vagy praktikákkal tudok kezelni, ha éppen a türelmem is bírja, ma már sokkal könnyebben mennek.
Viszont a gyermeklélek megfejthetetlen árnyalataiban mostanában nem találtam utat. Mást mond, mint amit gondol, ellenkezik, csúfol, kitilt és elküld akkor is, ha szeretetre van szüksége. Egész nap egy macska-egér játékban érzem magamat és bevallom elfáradok a furcsa fogócska végére. Öleljem és szeressem, mert erre van szüksége, de ha megteszem kiengedi a tüskéit és szúr.
És fáj a szúrás. Tudom, hogy én vagyok a felnőtt, lehetnék okosabb, türelmesebb, lazább és el is engedhetném a fülem mellett, de a szülés utáni hónapokban, amikor annyi minden történik egy nőben és édesanyaként is próbálja megállni a helyét, nem egyszerű, de sokszor lehetetlen, hogy bennünk se törjön el valami, amikor a szívünk ezerféle érzést él át egyszerre, a felrobbanó szeretettől a magányig.
A testvérféltékenységnek azt az oldalát kaptuk a harmadik gyermekünk érkezésekor, ami a legtöbb szülőt és legtöbb édesanyát a leginkább megviseli. Amikor a gyerekek a szülőt "edzik" meg a legkisebb családtag érkezése után.
Akármennyire készültünk, akármennyit beszélgettünk és igyekeztünk felkészíteni a nagyobbakat a kistestvérük érkezésére, finomítani tudtuk, de elkerülni teljesen nem, azt a változást, ami az egész családunkban lezajlott és egy teljesen normális folyamat. Egy felnőtt és egy gyerek viszont nagyon másként éli ezt meg.
Azt gondoltam, hogy a lányok szeretik az öccsüket, aranyosak, kedvesek és figyelmesek vele, így nekem már semmit sem kell tennem, hiszen láthatóan minden rendben ment.
De afelett teljesen átsiklottam az első hetekben, sőt talán hónapokról is beszélhetek, hogy Ők teljesen más "szemüvegen" keresztül látják azt az anyukát, aki a kisfiúnk születése után váltam. Én végtelen nyugalmat és kiteljesedést éreztem, ők pedig azt látták, hogy az anyukájuk nagyon messzire került tőlük, hiszen éjjel-nappal szoptat és a kisbabával van elfoglalva.
Teljesen megfeledkeztem a kisbabás teendőim mellett arról, hogy korábban csak a lányoké voltam, hiszen amíg várandós nem lettem, csak ők voltak nekem, kizárólag velük foglalkoztam, nekik pedig ez volt a mindennapjaik megszokott rendje. Így váratlanul érte őket, hogy hirtelen annyi napi tevékenységből "kiestem" először a várandósság, majd a kistestvér érkezése miatt.
Igyekeztem a lányokkal is időt tölteni, mesélni, játszani és sétálni hármasban, de sokáig nem igazán tudtam lélekben ott lenni mellettük, hiszen azon izgultam, hogy mikor sír fel a testvérük a másik szobában, vagy hogyan éli meg a legkisebb, ha a testvéreivel elmegyek sétálni, ő viszont otthon marad Apával.
Nagyon sokat veszekedtünk. S bár korábban jól tudtam kezelni a csetepatéinkat, de a hónapok múlásával kezdtem kifáradni és már nem mindig volt erőm "okosan" megoldani ezeket a szituációkat. Ez pedig sokat rontott a helyzeten, hiszen mostmár nem csak az elérhetetlen anyuka lettem a szemükben, hanem "gonosz" is. (megjegyz.: Erős túlzással persze, mert amikor erről beszélgetek velük mindig azt mondják, hogy nem vagyok boszorkány.) A családunk két részre szakadt, Apa és a lányok, Anya és a kistesó.
Szembe kellett néznem azzal a kihívással, hogy korántsincs annyi időm egy napban, mint amennyit szeretnék mind a három gyermekemmel tölteni vagy amennyit ők igényelnének belőlem.
Úgy érzem egyensúlyoznom kell közöttük. Ez pedig nem egyszerű feladat és még nem megy mindig tökéletesen, de igyekszem megtalálni a megfelelő arányt és az igényeiknek megfelelő időt tölteni velük. A lányokkal például nagyon jól működött volna az anya-lányai napok, amikor kimozdulunk otthonról és csak hármasban szervezünk különleges programokat, de erre most várni kell egy kicsit a jelenlegi helyzetben. Addig is maradnak a séták, közös színezések és az esti beszélgetések, amikor már csak velük foglalkozunk és ők vannak a középpontban.
És ott van még a kérdés, ami sokszor gyötört.
Sokszor kérdezték meg tőlem, amikor az ikrek kisbabák voltak, hogy egyformán szeretem-e őket? Akkor teljes megygőződéssel, gondolkodás nélkül tudtam azt válaszolni, hogy természetesen, nem teszek különbséget közöttük, mind a kettőjüket egyformán szeretem.
Azóta viszont tudom, hogy bár egy anya szívében 1,2,3 sőt még több gyereknek is elegendő szeretet van, de azt is megtapasztaltam az elmúlt fél évben, hogy máshogy szeretem a lányaimat mint a fiamat. Nem jobban, csak máshogy, másért. És ezt az érzést sokáig nem tudtam magamban hová tenni.
Úgy éreztem, hogy emiatt nem vagyok jó anya. Bűntudatom volt. Hogyan szerethetek máshogy, mikor mind a hárman a részeim? Sehogy. Vagyis éppen ezért, mert mindannyiukat valami másért szeretem. Háromféleképpen szeretek. És ez nem baj.
De, amikor az ember lánya anyaként próbára van téve, gyakran kérdőjelezi meg magában az érzéseit, a gyermekével való kapcsolatát és azt is, hogy szeretik-e a gyermekei?
Hiszen, ha ilyeneket tud nekem mondani, biztosan elromlott közöttünk valami. Korábban sosem viselkedett így velem! Mi történt?
Nagyon nehéz ilyen helyzetekben jól gondolkozni. Szeretettel és türelemmel válaszolni. Nem mutatni, ha dühösek vagyunk vagy csalódottak. Nem is kell azonnal mennie, de meg lehet próbálni minden nap, kis lépésekkel, hogy megértsük miért viselkedik így, hiszen minden szokatlan és furcsa viselkedés mögött lapul valami indok, amit látni nem enged, de a viselkedésével szeretné rá felhívni a figyelmet. Ha pedig ezt megtaláljuk, könnyebben megértjük és meg tudjuk oldani.
Ilyen a testvérfélténység is. Ezernyi arcát mutathatja, még akkor is, ha látszólag nagyobb gond nélkül elfogadta a nagytesó a kicsi érkezését.
Teljesen rendben van, ha ezt egy nehéz időszaknak éled meg, ha úgy érzed, hogy felborult a családotok addig megszokott rendje és mintha a kistesó érkezése nagyobb kihívás lenne, mint amire számítottál. De ez az időszak is el fog múlni. Egy kis türelemmel, kitartással, humorral és szeretettel túl lesztek rajta.
Én is igyekszem. Minden nap próbálok még jobbat kihozni magamból és minden nap tanulok valamit az anyaságomról. Valamikor ez jobban és valamikor kevésbé sikerül.
Sokszor hibázom és biztos vagyok benne, hogy még fogok is. De ma már tudom, hogy nem kell ahhoz tökéletesnek lennem, hogy jól vagy éppen eléggé szeressem a gyerekeimet. Minden nap egy kicsit igyekszem javítani a hibáimon és ezt nekik is elmondom. Ha hibáztam bocsánatot kérek. És bármi történik azt is tudatosítom minden nap bennük, hogy bár lehet, hogy az a nap nem sikerült túl jól, ha összevesztünk vagy vitáztunk, de mindennek ellenére szeretem őket.
A szülőség életünk legnagyobb feladata, ami végtelen kihívással és felelősséggel jár, de nem kell, hogy folyton bűntudatban a hibáktól félve éljük meg. Valamikor nem jön úgy össze, ahogy eltervezzük, de az élet ilyen, nem fekete és fehér, hanem ezerféle színű, hibázhatunk és jóvátehetjük és mindig mepróbálhatjuk újra.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
1 megjegyzés
Azt hittem, mivel az ikrek eleve ketten vannak, a tesó érkezése nem bolygatja meg őket. Mert sose voltak egyedül.
VálaszTörlésNálunk a fiam kapott ikertesókat. Nem elég, hogy testvére lett, rögtön kettő. Nem könnyű. Jó lenne legalább kétfelé szakadni, akkor az egyik énem vele foglalkozna, a másik pedig a kicsikkel.
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!