Derült égből költözés! / 1. rész /
by
Fanni
- november 05, 2018
Az otthonom ott van, ahol Ti vagytok!
Az ebédlőben ülök. A reggeli fények besütnek az ablakon. A kávémat kortyolom, zenét hallgatok és rávettem magamat, hogy végre megírjam ezt a bejegyzést, pedig majd csak 2 hét múlva osztom meg veletek. Nagyon szeretem ezt az időszakot. A fák sárgulnak az ablak előtt. Tulajdonképpen ez a lakás szerettette meg velem az őszt. Olvasom a kommenteket a legutóbbi képem alatt, amit a konyhánkról és az ebédlőnkről osztottam meg veletek. Potyognak a könnyeim. Beleugrottunk a változásba. Tudom, hogy jó lesz, de annyira hiányozni fog ez a hely. Én vagyok az egyetlen ember a földön, aki ennyire meggyászol egy lakást?!
Ti még nem tudjátok, de amikor ezeket a sorokat írom egy nagy változás előtt áll az életünk. A változás jó dolog és izgalmas, de néha mégis elfog a félelem és a bizonytalanság. Mi lesz ha? A gondolataimról és a változásról korábban EBBEN a bejegyzésemben már meséltem nektek itt a blogon, most pedig elmesélem, hogy mi is fog pontosan történni velünk mostanában.
Augusztus elején Tomi talált egy szimpatikus lakáshirdetést egy hozzánk közeli településen, a kulcsszó az volt, hogy van egy kis előkert.
Őszintén szólva nem lepődtem meg, mert Ő folyamatosan nézegeti az ingatlanokat, nem feltétlenül komoly céllal, hanem azért is, mert érdekli a téma, szereti nyomon követni ezeket a dolgokat. Megkérdezte, hogy mi lenne, ha megnéznénk. Mivel szeretek lakásokat és házakat nézegetni, ezért beleegyeztem, sőt, viccből még azt is mondtam, hogy ki tudja, lehet, hogy most találjuk meg a következő álom otthonunkat!
Annyira jól sikerült a nézelődés, hogy teljesen beleszerettünk a lakásba. Én az első pillanatban el tudtam ott képzelni magunkat és persze azt, hogy hogyan rendeznénk be a szobákat.
A lányok odáig voltak a kicsi, de számunkra éppen megfelelő méretű kertecskéért, a fejemben már olyan gondolatok játszódtak le, hogy milyen jól érezhetnék magukat odakint, én meg bármikor kipillanthatnék rájuk az ebédlő ablakon át, vagy kimehetnék egy kicsit kertészkedni, ami persze nálam annyit jelent, hogy megöntözöm a virágokat és kihúzom a gazokat az ágyásokból, de már ez is elégedettséggel töltene el.
Bármennyire is tetszett nekünk, azt nem igazán tudtuk elképzelni, hogy elköltözzünk, mert szerettük az aktuális otthonunkat, megszoktuk már és teljesen belaktuk. Bár az utóbbi időben Tomi egyre többet hangoztatta, hogy jó lenne még nyugisabb környékre költözni (nem mintha most nagy hangzavar lenne), de valójában sosem vettük fontolóra. Miért is tettük volna? Mivel pedig nem terveztük, így a miből és hogyan kérdések is teljesen lehetetlennek tűntek, ami valljuk be elég hamar felülbírálja az álmokat és elképzeléseket, tehát egy időre teljesen elvetettük ezt a hirtelen ötletet, hogy lecseréljük a lakásunkat.
Teltek múltak a napok. Tomi továbbra is böngészett és egyszer csak bejelentette, hogy menjünk el újra megnézni a lakást, mert kedvezőbb lett az ára. Éreztem, hogy ez már komolyabb nézelődés lesz, mert Ő és talán én sem tudtuk kiverni teljesen a fejünkből, bármilyen banális ötletnek is tűnt az egész.
Ekkor csak ketten mentünk és volt alkalmunk tüzetesebben is körülnézni, beszélgetni az eladóval. Továbbra is tetszett. Nagyon tetszett. Ugyanolyan közel lenne a Duna és a közlekedés is hasonlóan kényelmes lenne, mint ahol most élünk. Nem kellene semmiről sem lemondanunk. Sőt! Úton hazafelé az autóban elkezdtünk gondolkodni. Néztünk egymásra és azt kérdeztük: Normálisak vagyunk?! Van egy szép otthonunk és most hirtelen összepakolnánk és hátrahagynánk mindent?
Napokig beszélgettünk, pro és kontra listákat gyártottunk. Sorra vettük a jelenlegi lakásunk összes tulajdonságát és az esetleges leendőét is, amiért jobb lenne, amiért rosszabb. Tervezgettünk, figyelembe vettük a lányok ovikezdését és még számtalan dolgot. De a hosszas beszélgetések és álmatlan éjszakák után is úgy gondoltuk, hogy jó lenne nekünk. Szeretnék ott lakni, mert már az első pillanatban éreztük, hogy tökéletes otthon lenne belőle.
Beszéltünk az eladóval telefonon. Csak úgy fog menni, ha a saját lakásunkat eladjuk időben. Tomi bizonytalan volt és kicsit borúsan látta a dolgokat. Augusztus 20-án lefotóztuk és meghirdettük a lakásunkat. Egy kicsit összetört a szívem és bevallom, amikor jöttek az érdeklődők, úgy szorítottam volna magamhoz a falakat, mint egy irigy kisgyerek: Ez a minék, nem adom senkinek!
Majd egy hét alatt eladtuk egy kedves két gyermekes családnak, akik első pillanattól fogva szimpatikusak voltak, kicsit talán azért is, mert hasonlítanak ránk és el tudjuk képzelni, hogy ők is jól éreznék itt magukat. Alig hittük el. Azt sem, hogy akkor ez most komoly. Elköltözünk. Én 5 percenként sírni tudtam volna. Örömömben és szomorúságomban is.
Harmadszor is elmentünk személyesen az eladóhoz. Megállapodtunk. Ütemezésről, költözésről beszéltünk. Hivatalos dolgokat egyeztettük. Ügyvédhez mentünk, jogi dolgokat beszéltünk át és elindítottuk a szerződéskötéshez vezető folyamatot. Időközben pedig számoltunk, terveztük, folyamatosan pillantgattunk egymásra: Össze fog jönni?
Időközben megvolt az első ovis szülői. A biztonság kedvéért elmentem, de szóltam az óvónéninek, hogy nem biztos, hogy itt kezdik a lányok az ovit. Alig bírtam ki, hogy ne mondjam el Sárának és Dorkának, hogy milyen jeleket kaptak. Fájt a szívem, mert minden kedvező lett volna, hiszen augusztusban az is kiderült, hogy végül lett nekik két hely abban az oviban, amit eredetileg szerettünk volna.
Nagyon izgultunk, mert persze egy jó dolog várt ránk, de annyi minden volt még előttünk, aminek sikerülnie kellett. A szerződéskötés előtt mind a ketten nagyon stresszesek voltunk, utána még leülni sem volt időnk átbeszélni a dolgokat, mert az ügyvédi irodából egyenesen a lányokért rohantunk. Este a vacsoránál elmondtuk nekik, hogy hamarosan új lakásba költözünk. Örültek neki, emlékeztek a kertre, az ott lakó aranyos kiskutyára és megkérdezték, hogy: Mikor megyünk? Most?
Sokszor azért nem beszélgettünk a jövőnkről, mert nem mertük beleélni magunkat. A korábbi lakásvásárlási próbálkozásainknál olyan sokszor vakvágányra futottunk. Volt, hogy én voltam feszültebb a sok elintéznivaló miatt, máskor Tomi. Néha belegondolok, hogy mennyi, az élet normális változása zajlik most az életünkben és halkan füttyentek egyet: Apukám, ha ezt sikeresen levezényeljük, akkor legurítunk egy üveg pezsgőt az új lakásban a dobozok között...fejenként!
Közben meséltem már pár hozzám közel álló embernek a bizonytalanságaimról és alig bírtam ki, hogy a blogon ne osszam meg az érzéseimet, de szerettük volna ezt a hírt megtartani addig míg biztos nem lesz minden. Az járt a fejemben, hogy hogyan fogják fogadni a lányok az új helyet, hogyan segíthetek majd nekik megszokni a változásokat? Hogyan kezdik majd ott az ovit? Sikerül majd mindannyiunknak beilleszkednünk? Minden jól alakul majd? Hogyan búcsúzzunk a mostani lakásunktól?
Izgatott várakozást és egyben szomorúságot is éreztem, mert erős kötődésem van a jelenlegi otthonunkhoz. Itt kezdtük el közösen az életünket, együtt újítottuk fel, cipeltük a bútorokat, fúrtuk a képeket, ide hoztuk haza a kislányainkat újszülöttként. Sok öröm és könny tanúi is voltak már ezek a falak, de mindennel együtt szerettem itt élni, otthon voltam a lakásban, amit mi formáltunk a saját ízlésünkre és minden részlete rólunk mesélt. Vajon az új lakásból mikor lesz ehhez hasonló otthon?!
Ahogy teltek múltak a napok, a bizonytalanságot kezdte felváltani a várakozás és a búcsúzás. Egyre többet kérdezgettük egymástól Tomival, hogy: Te várod már? Melyik bútorokat vigyük el? Milyen színűre fessük a falakat? Megmérted a konyhát?
A lányokat beírattam az új oviba. Mindenki nagyon kedves volt és segítőkész. Egy hét múlva megérkezett a felvételi elbírálás, az ovit pedig közösen megyünk majd el megnézni. Megnyugodtam egy kicsit és bizakodva tekintettem a jövőre, hiszen számomra nagyon fontos volt, hogy Sára és Dorka dolgai el legyenek intézve.
Észrevettem magamon, hogy szépen búcsúzom a lakásunktól és a környéktől. Minden nap valamit az emlékezetembe véstem. Milyen, amikor sárgulnak a levelek az ablakunk előtti fán, milyen a napfény, ahogy megcsillan a templom tornyán, aminek a harangjára minden reggel kelünk. Elraktároztam a szép emlékek közé, amiről egyszer majd boldogan fogok mesélni a lányoknak. Most pedig már izgatottan várjuk, tervezünk és listákat készítünk a fontos teendőkről, elintézendő dolgokról. Elkezdtünk csomagolni is.
Három hét múlva költözünk.
Az ember életében sokszor kapja magát azon, hogy tárgyaktól és helyektől függ, amelyekhez emlékek kapcsolódnak. Én is ilyen vagyok. Félek megválni egy apró kavicstól is akár, amit a lányok ajándékba adtak nekem, mert nagy értéke van. Gondolom természetes, hogy az új és izgalmas dolgok mellett a szomorúság is keveredik az érzéseimhez, hogy költözéskor nagy valószínűség szerint megsiratom majd a lakásunkat, de ha a falakról le is kerülnek a képek és a polcokról az emlékeket őrző tárgyakat is eldobozoljuk, mégis minden értékem ott lesz mellettem a költözésnél Sára, Dorka és Tomi! Meg sok-sok segítő kéz, akik támogatnak bennünket!
Hamarosan mesélek a költözés részleteiről, a pakolásról, hogy hogyan készültünk két kislány mellett az új otthonunkba és természetesen meg fogom veletek osztani azt is időről-időre, hogy hogyan alakítjuk az új otthonunkat!
A blog Facebook oldalán és az Instagram-on időről-időre megosztok veletek apró részleteket az életünkből a lányokkal közös mindennapjainkról, figyeljetek és kövessetek ott is, ha van kedvetek!
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
