Szeretek ikres anya lenni?
Nemrégiben egy baráti pár járt nálunk, akik a meghívójukat nyújtották át nekünk a közelgő esküvőjük alkalmából. Az esküvő szervezés részletei mellett hamarosan a gyereknevelési kérdésekre terelődött a szó és szerintem kissé ledöbbentettem mindenkit, a saját férjemet is beleértve, amikor kiböktem, hogy nem szeretek ikres anya lenni.
Szögezzük le az elején - mielőtt hideget és meleget is kapok -, hogy szeretem a gyerekeimet, mondjuk erről szerintem senkit sem kell meggyőznöm, főleg nem a blogom olvasóit, hiszen régen rossz lenne, ha elkezdenék bizonyítékokat felsorakoztatni, hogy igazoljam a lányaimhoz fűződő szoros köteléket.
Ellenben nem tudom mindig azt mondani, hogy imádok ikres anya lenni. Néha kicsit irigy is vagyok, amikor más anyukák nagy betűkkel és felkiáltójelekkel hirdetik, hogy imádják ezt az állapotot, de én nem tudom ezt őszintén kijelenteni. Szívtelen vagyok? Lehet. De senki sincs felkészülve két kisgyerek adta megmérettetésre, szerintem még azok sem igazán, akik világ életükben ikrekre vágytak. Mert sokan vannak ám, akik erre vágynak - mióta ikreim vannak, csak ilyen emberekbe botlok - és nincs ebben semmi kivetnivaló, sőt! Csak én érzem úgy néha, hogy flúgos vagyok, ha szégyellem a gondolatot, hogy nem akartam ikres anya lenni.
A gyerek ajándék, két gyerek érkezése pedig egyenesen maga a csoda, a háromról pedig már ne is beszéljünk. De komolyan. Tudom, hogy sokan várnak gyerekre és sokuknak most, akik ezeket a sorokat olvassák, esetleg úgy tűnhet, hogy nem vagyok elég hálás azért, amit kaptam vagy nem is vagyok még elég érett az anyaszerepre. De. Valahogy mindig is éreztem egyfajta sorsközösséget az ikres anyákkal. Mindig volt bennem egy félsz, nehogy ikreim legyenek és az egész családot végigkérdeztem, hogy biztosan tudjam nem kell számítanom ennek a lehetőségére. Mégis ikreim lettek. Valaki azt mondja "bevonzottam", mert túl sokat agyaltam ezen, de ha ez ilyen könnyen menne, akkor már világhírű író is lehetnék, meg még jó pár dolog, amiről már évezredek óta álmodozok. Szóval, amikor az orvos bejelentette, hogy kettő babát lát a pocakomban és megmutatta az ultrahang felvételen is a két apró pontot, természetesen kiakadtam, de valahol úgy éreztem, hogy megtörtént, amit úgysem tudtam volna elkerülni. Ennek ellenére közel 9 hónap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam és elfogadjam, hogy mégis ikreim lesznek. Fel kellett készülnöm arra, amit már talán akkor, az ultrahang kép felvillanásával tudtam, ez baromi nehéz lesz!
 |
| Kismamafotózás 28. hét / Fotó: Egyetlenem |
Tudom, hogy nem illik panaszkodnia annak akinek gyermeke van, mert neki legalább megadatott, de ettől még ugyanúgy lehetnek szerintem problémáik a szülőknek, mint ahogy a még várakozó, de leendőbeli szülőknek, mert őszintén remélem, hogy mindenkiből lesz egyszer szülő és megtapasztalhatja azt rengeteg csodás élményt és olykor nehézséget, amit egy gyermek ad. Oké, hogy nem ugyanolyan fajsúlyúak a problémák, de vannak. Itt is, ott is. És attól, hogy egy anyuka panaszkodik, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem érdemelné meg a gyermekét. Mert mindemellett lehet, hogy pont azért panaszkodik, mert egész éjjel a felsíró gyermekéhez sietett, mert hiányzik neki a férje ölelése, aki reggeltől estig dolgozik, vagy egész nap üvöltött a fülébe a gyereke, mert jön az a fránya fog és külső szemlélőként, a fájdalomcsillapítókon kívül nem sokat tud tenni a csemetéért.
Írom ezeket úgy, hogy eszem ágában sincs panaszkodni vagy sajnáltatni magamat.
A lányokkal vannak nehéz, nagyon nehéz és még nehezebb napjaink. Legutóbb ( és azelőtt, és azelőtt is) sírva hívtam fel anyukámat, hogy mondjon valami biztatót, mert három hete hallgattam a sírást és nem tudtam megoldani a lányok problémáját. Az őrlőfogaknak bizony át kellett törniük. Mind a két lánynál. Nem volt egyszerű menet. De amikor ez megtörtént, akkor jöttek a vidám napok, amikor nem a sírástól hangos a lakás, hanem a kacagástól és fogócska dübörgésétől. Persze, hogy ezeket a napokat szeretem jobban és a nehéz napoktól készülök ki, pedig a türelmem már sokat, nagyon sokat javult az utóbbi időben. A sírást, a veszekedést, amúgy pikk-pakk elfelejti az ember. Továbbra is él a gyerekek mindent ütő kártyája, hogy egy mosollyal el tudnak feledtetni bármit.
Megpróbálom mindig kiélvezni az önfeledt perceket, de ott vannak ezek a "sötét" időszakok, amikor semmi sem jó, se ölben, se ülve, se fekve, se a játék, se a mese, se a zene, se a könyv, se a séta, se az ennivaló, se anya, se apa. Szorozva kettővel. És az amúgy is fájdalomtól nyűgös gyerek próbál dacolni is. Miért nem kaphatja meg azonnal a mobiltelefont, miért nem csak ölben hordozom egész nap, miért kell fürdeni, miért, miért, miért? Nem mondják még, de rapliznak. Hosszan, kitartóan, hangosan. Néha csak azt hajtogatom egész nap, Nem szabad az asztalra felmászni, nem szabad a növény földjét megenni, ne tépd a testvéred haját, ne dobáld a tányért... Egy gyerekkel is nehéz lehet a dackorszak és a civilizációs folyamat, de kettővel néha maga a lelki és fizikai kiképzőtábor.
Amiatt persze nem érzem rosszul magamat, hogy megpróbálom nevelni a gyerekeimet és megtanítani nekik a helyes viselkedést, de amiatt sokszor vagyok elkenődve, hogy nincs mindig elég lélekjelenlétem, hogy az egyéb problémáim mellett, mindig türelmes és megértő is legyek, a végletekig. Mert azért a végleteknél már van, hogy elszakad a cérna és felemelem a hangom. De talán még ez sem nagy hiba, hiszen az anyáknak úgyis az a feladatuk, hogy szigorúak legyenek, ha arra van szükség, de szeretgessenek is, ha úgy adódik.
És utóbbival többször gyűlik meg a bajom, ha kettőjükről van szó. Születésüktől fogva úgy érzem, hogy nem tudok nekik elég figyelmet és szeretet adni. Már az inkubátoraik felett állva is azon dilemmáztam, hogy most melyiküket vegyem ki először az ölembe és ez a mai napig megmaradt bennem. S bár azzal, hogy mozgásban már nagyon fejlettek, így ők is oda tudnak jönni hozzám, ha szeretgetésre van szükségük, ha mind a ketten ölben akarnak lenni, az továbbra is nehezen megoldható helyzet. Főleg, hogy olyankor, a néha-néha felbukkanó testvér féltékenység is életbe lép, így a közös összebújásból gyakran vad hadakozások lesznek. De azért előfordul, hogy anya Popeye módjára egyszerre hozza ki a két frissen ébred kislányt a kiságyból, akik közel 10-11 kilósak. Szeretnek ilyenkor még ölelkezni, nem tagadom meg tőlük. Persze senki sem kötelez erre és igen, buta vagyok, hogy így megerőltetem magamat, de ki tudná eldönteni, hogy melyik mosolygó arcocskát - gyakran sírásra görbülő szájjal ilyenkor - hagyja ott várakozni, míg a testvérét kihozom?!
Bár szentül hittem én is abban, hogy mindenki annyi terhet kap, amit elbír, nem mindig hiszen el ezt a mantrát magamnak. Mert őszintén, sokszor nagyon kevésnek érzem magamat az ikres anyasághoz, szóval nem tudom ki álmodta meg, hogy én elbírok majd két ilyen aktív, örökmozgó, öntörvényű és végtelenül huncut kislánnyal. Ki gondolta, hogy a 156 centimmel és 65 kilómmal elbírom majd a hónapokig tartó cipekedést, hogy bírok majd futni két kicsi után, akik a játszótéren halált megvető bátorsággal, egyikük a csúszdára, másikuk a libikókára mászva várja, hogy elkapom-e őket, ha esnek. Hogy bírni fogom a napi menetrendet, amiben mindent duplán kell hajtani és azokat a helyzeteket, amikor legszívesebben csak sikítanék, hiszen nem vagyok képes kettészakadni!
Szeretem a lányaimat, ma már el sem tudnám képzelni az életünket nélkülük. Bármennyi energiát is igényel a nevelésük, mindig kifizetődni látszik, amikor egyik nap megfogják csak úgy a kanalat és szépen elkezdenek egyedül, önállóan ebédelni, vagy elpakolják a játékukat, mert megkértem rá őket és a legjobb, amikor mind a ketten engem szeretgetnek, vagy még jobb, amikor egymást.
Nehéz az ikres anyaság, bár melyik anyaság nem az. Nem mindig szeretek ikres anya lenni és mindig lesznek olyan helyzetek a két gyerekkel, amik bőven kimerítik majd a kreativitásomat, hiszen nem mindig tudok ott lenni mindenhol és minden helyzetet tökéletesen megoldani, mert ők ketten vannak én meg javarészt egyedül. De az anyaságot nagyon szeretem, és szerencsés vagyok, hogy egyszerre két gyermek édesanyja lehetek, még akkor is, ha az élet úgy hozta, hogy nekik egyszerre kellett megszületniük.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
2 megjegyzés
Ez olyan szép volt, Fanni! Köszönöm, hogy ezt megosztottad velünk.
VálaszTörlésBár nekem még nincs gyerekem (se egy, se egyszerre kettő :)), de majd a jövőben szeretnék és én is tartok sok dologtól, amit te is felvetsz az írásaidban. És tényleg annyira üdítő végre egy őszinte hangot hallani a sok "minden szuper - nem is csak szuper, hanem még annál is jobb! - és az élet igazából egy műtermi fotózás" között. Mert a (közösségi) médiából ránk ömlő tartalom csal és nagyon fontos, hogy legyenek ellenpontok (a te írásaid sokszor ilyenek nekem), amik megmutatják az árnyékosabb oldalt is - amellett, hogy persze a konklúzió az, hogy ezek az igazán szép dolgok és csak értük érdemes, de azért nem olyan egyszerű ez.
Szóval köszönöm és keep up the good work! A világnak szüksége van rád. :)
Kedves Fanni!Ikres anyukaként maximálisan megértem amit írsz.Leginkább abban látom a nehézséget,hogy a lányokra egyéni szükségleteik alapján rá tudjak hangolódni.Pl:Bogi rajzolna és szeretné,hogy segítsek a színezésben Fruzsi pedig az olvasással nyaggat e közben.És mivel mindenkinek azonnal anya kell,nem tudok kellően belemélyedni egyik tevékenységbe sem.Tudom pl.hogy sokkal ügyesebbek lennének,ha nem kéne megosztani az energiáimat és bele tudnék mélyülni maximálisan az adott tevékenységbe.Ritka az nálunk,amikor egyszerre van igény a gyurmázásra mondjuk.Feltételezem,hasonló nehézség adódik egy több gyerekes család esetében is,ott esetleg a nagyobb gyerekkel lehet alkut kötni,hogy mondjuk a kicsik alvásidejében csak övé a figyelem.Ezek nagy kihívások minden szülőnek.
VálaszTörlésTetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!