Milyen az élet két 16 hónapos kislánnyal?
Nagyon szerettem írni a
lányokról időről-időre kisebb összefoglalókat. Nem csak azért, mert más
kisgyerekesnek/ikresnek hasznos vagy érdekes lehet, hanem azért is, mert így
biztos, hogy lejegyzem azokat a főbb eseményeket és pillanatokat, amiket a
lányokkal együtt megélünk. Számomra ez a babanapló.
Az életünk a lányok egy éves
születésnapja után igencsak felgyorsult és alig győzzük kapkodni a fejünket,
hogy "Jé, már ezt is tudják!". Számomra hihetetlen az a
tempó, amit a lányok produkálnak a fejlődésben és minden nap mutatnak valami
újat, amivel teljesen lenyűgöznek, vagy éppen kihívások elé állítanak bennünket.
Amikor
megszülettek, sokan azt mondták, hogy másfél, két éves korukig nagyon nehéz az
ikrekkel, de utána már szinte gyerekjáték lesz az élet. Ha valaki megkérdezi
mostanság, hogy milyen a lányokkal, általában azt felelem, hogy sok mindenben
lett könnyebb az elmúlt pár hónapban, de a könnyítés mellett csatlakozott egy
sor újabb nehézség, amire folyton megoldásokat kell keresnem.
Egyszerűbb számomra, hogy a
lányok egyre ügyesebben esznek önállóan, az ebédet leszámítva minden étkezésnél
egyedül csipegetik a falatkákat a tányérjukról. Szerencsésnek mondhatjuk
magunkat, mert egy-két ritka alkalmat leszámítva, a lányok nagyon jó étvággyal
bírnak, egyáltalán nem válogatósak és a főzelékeket ugyanúgy megeszik, mint a
husit, halat és kvázi bármit, amit főzök nekik.
Könnyebbség, hogy
mozgásfejlődésben nagyon az élen járnak és az első emeletről már egyedül jönnek
le a lépcsőn a kezemet fogva. Persze ez az aktivitás a játszótéren is
megmutatkozik, hiszen már egyedül csúsznak le a csúszdán és szinte mindenre
felmásznak, ami az útjukba kerül (utóbbival persze produkálnak néhány leizzadós
jelenetet számomra, de próbálok Superman üzemmódban egyszerre lenni a
libikókánál, amire Sári felmászik és a csúszda létrájánál, amire Dorka
kapaszkodik fel nagy elánnal). Hihetetlenül nagy mozgásigényű gyerekek, ami
miatt a tél különösen nehéz volt a számunkra.
A lépcsőn kézen fogva lejövés
örömén próbálkoztam már egyedül sétálni velük a házunk előtt, mert szeretném,
ha hozzászoknának, hogy szépen kézen fogva, szófogadóan sétálunk (ezt
melyik pizsidben álmodtad Anya?!), de az első kéz elrántásnál és földre
levetődésnél olyan halálfélelem tört rám, hogy nem fogom tudni irányítani őket
és esetleg kiszaladnak az úttestre, hogy inkább várok még ezzel a sétálgatás
gyakorlással. Addig is jó nekünk a játszótérig a babakocsi, amiben mostanában
amúgy egész jókat tudnak pihenni a játszóterezés után.
Elmondhatatlanul nagy
könnyebbséget jelent, hogy 11 hónapos koruk óta átalusszák az éjszakákat és egy
két kirívó esetet leszámítva nagyon szépen, önállóan alszanak el nappal is.
Jelenleg még kétszer alszanak napközben, de próbálkoztak már a napi egyszer
alvással is, ami nem annyira jött be nekik.
Ami nehézséget jelent számomra
az a nevelés kérdése. Úgy gondolom, hogy próbálunk következetes szülők lenni,
de akadnak súrlódások...nem kevés. Az elmúlt időszakban szinte robbanásszerűen
köszöntött az életünkbe a dackorszak, ami bármikor kiválthat egy kisebb (költői
kicsinyítés) drámát.
És amikor jön a hiszti, úgy érzem, hogy a gyermeknevelés egy fekete alagút, amiben olykor
felkapcsolják a villanyt, csak hogy ne ess teljesen kétségbe.
Pedig, amikor nem tudom, hogyan
oldjak meg egy-egy nagyobb hisztirohamot, akkor már nem is lehetnék jobban
kétségbeesve. Van az "azonnalaludniakarokdejátszaniismég" hiszti, a
"nemakarokhazamenniajatszotérről" hiszti, a
"nemakarokazetetőszékbe/autósülésbeülni hiszti a
"miértnemkaphatommegazonnal" hiszti, a
"nemakarok(anyanélkül)fürdeni" hiszti, a
"testvéremelvetteajátékomat" hiszti, a
"nemtudommibajomvancsaksírok" hiszti és még sorolhatnám a
helyzeteket, amikor bekattan a kis robbanószerkezet bennük és se lát se hall
üzemmódba kapcsolva csak sírnak és toporzékolnak. Ilyenkor semmi sem jó, semmi
nem kell és nem szabad hozzájuk sem érni. Nem mondom, hogy én vagyok a
leghiggadtabb szülő, amikor beütnek ezek a balhék, de próbálom magamat és őket
is kordában tartani ilyenkor. Tudom, hogy néha nincs különösebb oka a
dühüknek és ők is most tanulják az érzéseiket, de ezt a folyamatot hideg vérrel
támogatni nem egyszerű feladat. #nobodysayitwaseasy
Mindezek ellenére bízom benne,
hogy sikeresen túléljük ezt az időszakot, mi kevés ősz hajszállal, ők pedig
"elégségesen" nevelt gyermekekként, akik szót fogadnak majd nekünk.
Persze nem ringatom magamat álomképekbe, hiszen ismerem a lányaimat és a
géneket is, amiket örököltek.
Bár a NEM szabad kezdetű
mondatokat előszeretettel elengedik a fülük mellett és néha még mosolyognak is
mellé, nagyon okos és értelmes gyerekek. Egyszer kell csak nekik elmondani egy
mondókát és azonnal megjegyzik. A finom motorikus képességeik előtt lenyűgözve
állok, nem csak a Duplozásban és formabedobóban nagyon ügyesek, de a legkisebb
kupakot is le tudják csavarni a krémekről, tusfürdőkről és egyéb kencékről, a
ceruzával és gyurmával pedig most ismerkednek. Az állathangokat és
járműhangokat imádják utánozni, mostanában pedig szép tisztán mondanak szavakat
(főleg azt, hogy NEM). Hajat mosni egymásnak is segítenek és tudják, hogy hol
kell megmosni a pocakjukat. Dorka csábosan rebegteti a pilláit, ha megkérdezem,
hogy hol a szeme, de a többi testrészét is ügyesen mutogatja, nem csak magán, hanem Sárin, Apán és Anyán is. Sára szintén. Szeretnek apróbb feladatokat elvégezni,
amiben azt érzik, hogy ők is valami felnőtteset csinálnak, így például
reggelente ők is főznek egy pohár kávét nekünk, amit mi illedelmesen el is
fogyasztunk a Hello Kitty-s műanyag bögrékből és sütnek muffin-t mellé a kis
műanyag sütis készletükkel. Szeretnek vásárolni a saját kis szatyraikkal, és öltözködni (pl.: az én fehérneműimet magukra aggatni, hogy aztán a
Tesco-s futár előtt felvonultathassák anya legbecsesebb darabjait) valamint odáig
vannak az ékszerekért, körömlakkokért, fésülködésért és ajakbalzsamokért. Igazi
csajok.
Eleven kis ördögfiókák, akik
egyik pillanatban még ki tudnának kergetni a világból a következőben pedig elolvadok
a nyálas puszijuktól. Igazi egyéniségek, akiket próbálunk minden pillanatban
megfejteni. Ők a leghűbb görbe tükrei a cselekedeteinknek és minden
alkalommal meglep, hogy mennyire érzékenyek, ránk, az őket övező hangulatokra
és eseményekre. Folyamatosan tanulok tőlük magamról és a gyermeki
sokszínűségről. Kihívás és öröm velük az élet.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
1 megjegyzés
"az én fehérneműimet magukra aggatni, hogy aztán a Tesco-s futár előtt felvonultathassák anya legbecsesebb darabjait" - annyira szeretem az írásaidat, ezt a jelenetet elképzelve jót nevettem. :)
VálaszTörlésSok türelmet és kitartást, fantasztikus szülők vagytok, a lányok meg übercukik! :))
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!