A harmadik gyermekünk születésével váltam azzá az anyává, aki mindig lenni akartam
by
Fanni
- május 15, 2020
Türelmes(ebb), jófej, vicces és abszolút laza édesanyának képzeltem el magamat, amikor még nem voltak gyermekeim. Aztán amikor megszülettek az ikrek úgy húzgáltam ki az "álomanya" listámról a jelzőket szépen egymás után, hogy végül már beértem a "csak" anya titulussal is, aki valahogy végigküzdi magát a kisbabás napokon majd a dackorszakon és minden olyan kihíváson, amit friss anyaként két kicsivel megtapasztaltam.
Bele kellett vágnunk ahhoz a harmadik baba projektbe, hogy megtapasztaljam milyen az, amikor legalább egy kicsit olyan anyává válhatok, aki mindig is szerettem volna lenni a gyermekeim és önmagam számára.
Ikreket nevelni első gyermekes tapasztalatlan szülőként igencsak nagy feladat volt, de igyekeztem a lehető legjobban helyt állni. Emlékszem, amikor a lányok megszülettek, rémülten álltam a kiságyaik felett: Hogyan fogok tudni két gyermeket gondozni és nevelni? Nem erre számítottam, nem így terveztem!
Aztán valahogy belerázódtam/belerázódtunk az ikres hétköznapokba, de sokszor azt éreztem, hogy csak automatikusan egymás után csinálom a teendőimet a gyerekek körül és a 0-24 órásnak tűnő dupla pelenkázásokon, etetésen és altatásokon túl sokszor már nem tudom megélni az anyaság apró boldog pillanatait. Sokszor feszült voltam, ideges és fáradt. Türelmetlen.
Folyton küzdöttem a dilemáimmal és rossz anyának éreztem magamat, amiért nem tudom mind a két babát egyszere az ölemben tartani, hogy mindig el kellett döntenem melyiküket veszem ki előbb a kiságyból és még sok más dolog miatt gondoltam úgy, hogy kevés vagyok, nem tudok elég jó anyukájuk lenni az ikreknek.
Ma már látom, hogy mindez együtt jár az anyaság olykor rögös tapasztalat szerzésével és a néha viharos érzéseimért nem kellett volna olyan sokszor marcangolnom magamat vagy bűntudattal küzdenem. Mostanra tudom, hogy olykor el kell követnünk hibákat és át kell élnünk nehezebb napokat, néha pedig ki kell borulnunk ahhoz, hogy tanuljunk. Magunkról és a gyermekeinkről, erről a nehéz, de gyönyörű hivatásról. Mert senki sem születik anyának és a tapasztalatok sem kopogtatnak azonnal az ajtónkon, amikor hazaérünk a kórházból az újszülöttünkkel.
Szentül meg voltam győződve Sári és Dorka érkezése után, hogy nem lesz több gyermekünk. Mindig is két gyermeket akartunk és úgy éreztük a lányokkal teljes és kerek a családunk. Ezért magam sem tudom, hogy mindennek ellenére honnan jött az érzés egyszercsak a semmiből egy szép napon, hogy szeretnék még gyermeket, szeretném még egyszer átélni a várandósság hónapjait.
Egy költözés, ovis beszoktatás és jó pár hónapnyi várakozás után, végül újra ott álltam a kezemben a pozitív terhességi teszttel és alig mertem elhinni, hogy újra anya leszek.
Mielőtt megszületett volna a kisfiunk, rengetegszer tettem fel magamnak a kérdést: Biztosan ezt akartam? Mindennél jobban vágytam még a várandósságra és egy gyermekre, hogy a kislányainknak legyen egy testvére, de néha megkérdőjeleződött bennem, hogy vajon ez alkalommal jobban fogom-e tudni csinálni?!
Majd egy esős márciusi reggelen megérkezett Zsombor, hozva magával az eddiginél is több szeretetet és megnyugvást. Begyógyított olyan sebeket, amelyekről azt gondoltam már nem fognak helyrejönni. Megtanította, hogy még mindig lehetek erős és kitartó, hogy a szoptatás lehet jó élmény végképp eltörölve a korábbi kudarc miatt érzett rossz élményeket, tudok türelmes lenni és időt szakítani mind a három gyermekünkre, hogy ez alkalommal kipróbálhatom milyen hordozni, egy babát a karomban tartani, de közben másik kettő fejecskét ölelni, hogy a kisbabás időszakban is lehet nyugodtan megélni a pillanatokat még akkor is, ha kihívások akadnak most is bőven.
Mégis ez alkalommal is hetekig gyötört ismét a lelkiismeret-furdalás! Sokáig nem mertem senkinek sem elmondani, hogy sokkal könnyebben éltem meg Zsombor érkezését és az első együtt töltött hónapokat, mint annak idején a lányokét. Hogy sokkal könnyebben veszem az akadályokat, mint velük és az Ő érkezése számomra egy olyan lehetőséget adott, amivel megtapasztalhattam, hogy milyen anya tudok lenni.
Hetekig emésztett ez a gondolat. Majd rájöttem, hogy ezáltal nem csak neki, de Sárinak és Dorkának is sokkal jobb anyukája lehetek. Türelmesebb, jófej, vicces és laza.
Amikor két gyermeket kapsz az élettől ajándékba, akkor elfogadod a rád bízott feladatot és igyekszel a lehető legjobban nevelni őket, még akkor is ha néha azt sem tudod hol áll a fejed. Velem sokszor így volt. Azt sem tudtam mit csinálok, csak tettem a dolgomat, számon tartottam az evéseket és a pelusozásokat már szinte álmomból felébresztve is kivitelezni tudtam volna. Valahol pedig néha hiányzott hogy bárcsak meg tudnám élni egy kicsit könnyebben ezt az egész helyzetet, menentrendtől, szabályoktól és merevségtől mentesen.
Sári és Dorka megtanítottak mindarra a tudásra, amivel most Zsombornál sokkal nyugodtabban és tapasztaltabban élhetem meg a kisbabás mindennapokat. Ezért pedig mindannyiuknak hálás vagyok.
Meg kellett érnem az anyaságra és bár sokan talán úgy gondolják, hogy ikrek után nekem már biztosan nem lehet újat mutatni, hiszen kirázom a kisújjamból a gyereknevelés minden csínját-bínját, de valójában ez nem igaz. Rengeteget tanultam már ebben az eltelt időben is, mióta három gyermekes anyuka lettem, sok-sok olyan dolgot tapasztaltam meg amiről azt gondoltam, hogy nem fogom és nézőpontokat változtattam meg magamban. Most lettem igazán az-az anya, aki mindig is lenni akartam.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
