Tabu témák #2: Anya fizetése
Eszem ágában sincs a férjem és az én jelenlegi munkámat összehasonlítani. Ő minden nap felölti az inget, felszáll a buszra és beutazik a munkahelyére, ahol ledolgozik 8 órát, majd hazautazik, hogy kezdődjön számára a második műszak, velünk. Az én jelenlegi főállásom pedig az anyaság. Azt hiszem egy gyermek születésével ez a téma is felvételt nyer a párok "veszekedjünk ezen egy jót" listájába, mert olyan szerepköri változások történnek ilyenkor, amit nehéz különösebb ütközések nélkül levezényelni. Egy nőből Anya lesz, félre teszi az addigi életét és a baba fogja kitölteni a mindennapjait, a férfiból Apa, aki a megélhetésért dolgozik a családja számára. Mind a kettő fontos és nélkülözhetetlen feladat, de míg az egyikőjük minden hónapban elismerést és normál fizetést kap a munkájáért, a másikuk csökkentett bért és vágyódást arra, hogy az erőfeszítéseiért cserébe néha megdicsérje valaki.
Persze hogyan is lehetne a gyermeknevelésért fizetséget kérni? Hogyan lehetne meghatározni valaminek az értékét, ami nem egy kimutatható projekt a kivetítőn, hanem hosszú évek munkája. Talán a napi pelenkacserék, etetések, közös játék és séták után lehetne kérni egy keretösszeget? Valljuk be, ez nevetséges! Nem azért vállaltunk gyermeket, nem azért akartunk anyák lenni, hogy valaki ezt honorálja nekünk. De azért néha megkérdezem magamtól: Mit kapnak az anyák fizetségként?
Kézzelfogható bérként a volt munkahelyemen keresett összegnek kapom egy bizonyos százalékát, ami valljuk be, egyáltalán nem sok. Azért tartottam hatalmas lépésnek a tavalyi évben, hogy vállalkozó lettem, mert ezzel egy olyan kapu nyílt meg előttem, amire korábban gondolni sem mertem. Ezentúl fizetségért cserébe is írhatok, kiegészítve ezzel a meglévő keresetemet. S ez nem azért nagy szó, mert muszáj ezt tennem, vagy rá vagyok kényszerítve arra, hogy a gyerekek mellett is dolgozzak, hanem azért csinálom, mert ettől jól érzem magamat. Részben azért jó érzés, mert így kicsit kiegészíthetem az én részemet a háztartási kiadásainkból vagy megvehetek magamnak lelkiismeret-furdalás nélkül olyan dolgokat, amikre már régóta vágytam és végül azért is kellemes ez a számomra, mert így az anyaság mellett is érzem, hogy nem szigetelődtem el teljesen csak az anyaság felé.
Egy férfi néha talán nehezen érti meg, hogy egy nőnek valójában mennyi a teendője egy kisgyermek körül. Nem várom el, hogy a férjem megértse, hogy néha teljesen ki tudok borulni attól, hogy számomra a gyermeknevelés nem mindig mutatkozik kifizetődőnek és ha tisztában is vagyok azzal, hogy mit viszek véghez minden egyes nap a két gyerekünk ellátásával és nevelésével nem mindig érzem magamat tőle többnek vagy sikeresnek. Ez a feladatom. Tudom, hogy a gyermekeim ölelése, a mosolyuk és a puszijaik felérnek minden fáradsággal, éjszakázással, végeláthatatlan dackorszak elleni harccal, de én nem csak anya vagyok és így nem csak az anyaságban vágyom az elismerésre egy vállveregetésre, hogy jól csináltam, hanem nőként is.
Régebben - amikor még kevesebbszer jártam el itthonról - gyakran fortyogtam magamban, amikor a férjem beszámolt arról, hogy megivott egy kávét a munkatársával vagy a céges vacsorán éppen megrendelte a desszertet. Mélységesen dühített, hogy Ő élheti az életét én pedig lelakottan, fáradtan és kócos hajjal azt sem tudtam hol áll a fejem és melyik gyerekem hisztijét csillapítsam előbb.
Ne értsetek félre. Vagy inkább tudjátok mit? Igenis értsetek félre! Mert ez nem volt más a részemről akkoriban, mint kőkemény irigység egy csipetnyi magánnyal és némi vágyakozással fűszerezve. Vágytam arra, hogy én is szépen felöltözve, felnőttekkel beszélgetve, nyugodtan elkortyolhassak egy kávét és megehessek egy ebédet.
Szinte éheztem arra, hogy az anyaság mellett is olyan sikeresnek és egésznek érezhessem magamat, mint azok a fiatalok, akik leugranak ebédszünetben megenni valamit közösen a helyi kifőzdébe. Vágytam rá, hogy a karikás szemeimmel és a nyálfoltos nadrágommal ne érezzem ennyire azt, hogy kívülálló vagyok, hiszen anya vagyok. És vágytam rá, hogy kaphassak valami visszacsatolást az életem bármely területén, amitől sikeresnek érezhetem magamat. Mert valljuk be, az anyaságban nem minden nap sikermámorban úszkálást jelent, hanem legtöbbször egy zúgó tengeren hánykolódást, ahol néha megkapaszkodhatunk fellélegezni egy-egy odaúszó fadarabban.
Nehezen fogadtam el, hogy a régi életemből és énemből bizony egy darab, ha nem is örökre, de parkolópályára került.
És most kövezettek meg bátran, de bevallom, hogy mindamellett hogy imádom a gyerekeimet, bármit képes lennék megtenni értük és vágyom még gyermekre, én nem az a típusú nő és anya vagyok, aki csak a gyermekeinek él. Önző dolog? Lehet. De én nem tudok csak a gyerekek adta kihívásokban és feladatokban kiteljesedni. Főleg, hogy az anyasággal egy halom olyan kihívásnak is kell megfelelnem, amit úgy érzek, hogy nem mindig tudok teljes sikerrel teljesíteni. Úgyhogy ezeket az érzéseket kicsit kompenzálva és a felnőtt létem szükségleteinek megfelelve, blogger vagyok az anyaság mellett. Cikkeket írok, videókat és bejegyzéseket készítek, a legnagyobb hobbim lett és az egyik fő sikerfaktor az életemben. Számomra így kerül minden egyensúlyba az életemben. Nem hiába tűnik fel a színen egyre több anyuka blogger és vlogger, hiszen ez egy olyan kikapcsolódási forma, ami kényelmesen végezhető otthonról és nem is mindig kell hozzá kiöltözni, hogy felnőttnek és sikeresnek érezhesd magadat tőle.
Pár éve hallottam egy kismama ismerősömtől, hogy még pocakosan egyszer azt mondták neki a metrón, nem adják át neki a helyet, mert Ő pihenhet majd otthon eleget a babájával. Ha az ismerősöm helyében lettem volna biztos felvilágosítom az illetőt, hogy amíg ő kényelmesen üldögél, nekem szétnyomja a tüdőmet két gyerek, felvágtak és kivették őket belőlem, szoptattam őket, éjszakáztam velük, tisztába teszem és öltöztetem őket születésük óta, a betegségek idején mellettük vagyok és aggódom, megtanítottam őket egyedül enni, járni, beszélni, a játékra a szeretetre mindenre a legjobb tudásom szerint. Szeretem és védelmezem őket, még akkor is ha néha a földön fekve vagy toporzékolva tiltakoznak valami ellen. Mi ez ha nem az élet legkeményebb munkája?
Egy nő és egy férfi feladatait a szülővé válás után nem lehet összehasonlítani. Nem érdemes azon agyalni, hogy egyikük vagy másikuk milyen teljesítménnyel vagy éppen fizetséggel zárja a napot, mert mind a ketten olyan feladatot látnak el nap, mint nap, ami összetart egy családot.
A nőiességem kiteljesedett az anyasággal, bloggerként viszont felnőtt emberként érzem magamat teljesnek. Van egy fizetésem, ami a számlámra érkezik minden hónapban és amit még követ néha némi zsebpénz, amiért megdolgozok és ettől jól érzem magamat. De van egy fizetség, ami nem mérhető számokban vagy forintokban és talán ez a legnehezebb benne, hogy kézzel megfoghatatlan és nem nézhetek rá minden nap az egyenlegemre, hogy bebizonyosodjak arról, hogy ott van. Az anyaság néha kifizetetlenül is kifizetődik.
Ha érdekel, hogyan sikerül a gyermeknevelés és a háztartási teendőim mellett még a bloggal is foglalkoznom és időt szakítanom magamra, olvasd el ezt a bejegyzést is: Hogyan osztom be az időmet ikrek mellett?
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
1 megjegyzés
Fanni, köszönöm soraid! Abszolút így érzek én is, ahogy leírtad. Az ikerpárom születése előtt tanárként dolgoztam. Jó munkám volt és sokat jártunk el társaságba is. Aztán amikor kiderült az ikres várandósság és otthon ragadtam táppénzen, majd megszülettek a babáim, akkor teljesen elmaradoztak a felnőttes kikapcsolódások. Helyette maradt a két gyermek meg a háztartás ellátása. Nagyon jó világ volt ez, de egy idő után már hiányzott a korábbi fele az életemnek. Bár mi sokat jártunk babaklubba, manó tornára és sok gyerekes programot szerveztünk, ez mégis kevés volt. Nemrég elkezdtem újra a szakmámban dolgozni egy új munkahelyen és most érzem igazán teljesnek az életem. Nekünk nőknek is kell a siker a munkában és az anyasággal pedig igazán teljes az életünk.
VálaszTörlésTetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!