Felnőni az anyasághoz - Mikor vagyunk elég érettek ahhoz, hogy anyává váljunk?
A mai napig látom néha az emberek szemében a bizonytalanságot, amikor a lányokkal megjelenek valahol. Volt, aki meg is kérdezte már, hogy én vagyok-e az anyukájuk, mert inkább a babysitterüknek hittek, mások pedig csak magukban latolgatják, hogy vajon ez a fiatal lány az ikrek mamája?!
Sohasem néznek annyi idősnek, mint amennyi vagyok. Ha utazok, még most is elkérik néha a diákigazolványomat és a húgommal közös délutánjainkon gyakran engem is egyetemistának néznek. Nem mondom, hogy nem mosolygok olykor magamban, amikor bedobom egy ilyen helyzetben, hogy két kislány anyukája vagyok, bár álmaimban sem számítottam rá, hogy egyszer elmondhatom ezt magamról harminc éves korom előtt.
Sohasem gondolkodtam azon, hogy hány éves koromban szeretnék anyuka lenni. Úgy voltam vele, hogy belül úgyis érezni fogom majd mikor állok készen. Így is lett.
25 éves voltam, amikor egy kora tavaszi napon kissé remegős kezemben tartottam életem első pozitív terhesség tesztjét, majd pár hét múlva közölte velünk az orvosom, hogy ikreket várok.
Bár manapság már egyre többen vállalnak fiatalon gyermeket, így azon egy pillanatig sem vacilláltam, hogy emiatt elítélnének mások, de amikor megtudtam, hogy két gyermekes anya leszek hamarosan, bizony megfordult velem egy pillanatra a világ.
Az ember lánya sokszor elképzeli milyen lesz, ha születik egy babája, az ábrándképen túl pedig a racionális dolgokat is számba veszi, amikor az anyaságra gondol. Én is tisztában voltam sok mindennel, képesnek és érettnek éreztem magamat erre a feladatra, de két gyerek nevelése és gondozása merőben más lapra tartozott akkoriban számomra, mint az eggyel kapcsolatos kihívások.
Ikres anyaként az első dolog az volt, amit megtanultam, hogy mindig legyen egy újratervezés opció a tarsolyomban és vértezzem fel magamat gondolatban Wonder Woman képességeivel, mert sok erőre lesz szükségem.
Amikor megszülettek a lányok, a többi anyukához képest én úgy éreztem magamat a kórházban, mint egy gyereklány de, korántsem azért, mert nem tartottam magamat elég érettnek az anyasághoz, hanem azért,mert ahogy kezeimben tartottam a gyermekeimet, hirtelen olyan tudatlannak éreztem magamat, mint egy kisiskolás az első tanítási napon. Hosszú idő kellett, míg felnőttem az új, anyai szerepemhez, ami nem volt mindig ( és máig sem az ) bukkanóktól mentes.
Most februárban 28 éves lettem. Van két két éves kislányom és egy elég erősen felnőtt jellemem, amit a gyereknevelés a kihívások és a felelősség formált bennem. Kívülről is egyre jobban látszik rajtam, hogy nem kell már bizony elkérni a diákigazolványomat, de azért az emberek még mindig elkerekítik a szemüket, ha a gyerekekről szó esik.
Fiatal anyaként most úgy látom, hogy nekem nehezebb lett volna később gyermeket vállalnom. Valahogy így kellett lennie, hiszen fizikailag is jobban bírom most azt a megterhelést, amit egy ikres várandósság eredményezett. Ennek ellenére nem ítélek el senkit, aki nem vág bele ebbe fiatalon, mert mondjuk még nem tartja magát felkészültnek erre a feladatra, esetleg előbb a sikereit a karrierjét szeretné teljesen megélni. Szerintem mindenkinek szíve joga eldönteni mikor áll készen. Noszogathatnak valakit már 20-as éveiben és nógathatnak valakit 40 évesen is, biztos vagyok benne, hogy amennyiben ez döntés kérdése biztosan akkor fog vállalni gyermeket, amikor számára a legideálisabb.
Egy régi főiskolai barátnőm nemrégiben meglátogatott bennünket és bár odáig van a lányokért, bátran bevallja, hogy neki ennyi babázás bőven elég még most. Szereti, hogy szabad, hogy a maga ura és csak saját magáért felel és fogalma sincs, hogy valaha meg fog-e ez változni benne, annyira, hogy babára vágyjon. Azt feleltem neki, hogy megértem, hiszen az anyasággal tényleg megváltozik szinte minden és jó néhány dologról le kell tudni mondani, ha gyermeke születik az embernek. Bevallom, így két év elteltével is nehezen birkózom meg néha azzal, hogy nem mehetek mindig oda és akkor ahová csak akarok, hiszen örök életemben egy nagyon független ember voltam. Szerintem az a legjobb, ha valaki ezt be tudja ismerni magának. Azt is, ha még nem szeretne vagy talán sohasem fog eljutni odáig, hogy gyermeket vállaljon és az sem bűn, ha néha kimondja, hogy bármennyire is vágyott az anyaságra, olykor nehéz számára ez a lét. Úgy gondolom egyikért sem ítélhető el senki sem.
Sok mindent leírhatnak és elmondhatnak a szakkönyvek és hozzáértő emberek az anyaságról. Mi pedig, akik készülünk az anyaságra be is magolhatjuk ezeket az elsőtől, az utolsó szóig. Valójában csak akkor jövünk rá igazán, hogy mennyi mindent kell tanulnunk magunkról és a gyermekünkről is, amikor hónapok óta éjszakázunk, amikor oltásokról kell döntenünk, amikor már sehogy sem tudjuk kezelni a hisztit, vagy teljesen kétségbe vagyunk esve mert nem tudjuk, hogyan segítsünk a lázas beteg gyermekünknek. Vannak a gyereknevelésben olyan helyzetek, amelyekre senki sem készíthet fel, ami egyik szakkönyvben sincs leírva és ott, akkor kell ügyesen és okosan döntenünk.
Azt gondolom, hogy a gyerekneveléshez és az anyaszerephez nem lehet csak úgy felnőni. Nincs egy meghatározott ideje vagy pillanata annak, amikor valakiből érett és felelősségteljes szülő lesz. Véleményem szerint egy nagyon fiatal, akár gimnazista lány is lehet nagyon jó és felelős anya, ha úgy hozza az élet, akárcsak egy idősebb nő, aki talán már nem is mert reménykedni, hogy megtörténik ez a csoda az életében.
Felnőni a gyerekneveléshez és felnőni az anyasághoz akkor kezdődik el egy nő életében, amikor a gyermekedet még magzatmázasan a karodban tartod a születése után. Ő fog téged megtanítani arra, hogy te hogyan válj magabiztosabbá, kitartóbbá, erősebbé és hogyan tapasztald meg a szeretet eddig ismeretlen oldalát és mélységét.
Én azóta lettem igazán felnőtt, mióta a lányok az életem részévé váltak. Két éve minden egyes nap formálódok és megtanulok valamit magamról, róluk és másokról is. Megtanultam mi az őszinteség, mi a bocsánatkérés, mi a fájdalom, mi a félelem, mi az aggodalom, mi a teljes kimerültség és mi a végtelen szeretet. Felnőtté váltam mellettük és lehet, hogy nem vagyok minden téren olyan kedvesen naiv, mint régen, de nem bánom, hiszen a lányaimnak egy határozott, erős és magabiztos anyukájuk van.
Hátizsákkal a hátamon sietek, fejembe húzva fiatalos hobó sapka és virágos bakancs a lábaimon. A velem szembe jövők nem látnak mást, mint egy lányt, aki talán az egyetemre siet. Csak én tudom, hogy a gyermekeimért rohanok a bölcsibe, akik már nagyon hiányoznak, pedig alig pár órája váltunk el egymástól.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
3 megjegyzés
Mindig úgy gondoltam, hogy nem lehet kijelenteni soha egy élethelyzetben sem, hogy teljesen felkészültünk az anyaságra, mert nincs az az ember aki egy ekkora ismeretlenre 100%-ig készen állhatna. Személy szerint én nem azt éreztem mikor belevágtunk, hogy kész vagyok anyává válni, hanem hogy kész vagyok elengedni azt ami most van valami másért, valami többért, az ismeretlen kalandért. És így lassan 2 év anyai távlatából is azt mondom, minden nap egy újabb ismeretlen, de milyen izgalmas! :)
VálaszTörlésKisnagy Kaland! Köszönöm, hogy megfogalmaztad, amire én hónapok óta csak keresem a szavakat! én egyelőre képtelen vagyok elengedni azt, ami van, ezért nincs még gyerekünk, de már elengedtem azon az aggódást, hogy mi van ha sose fogom akarni. alakul, ahogy alakul :)
TörlésKedves Fanni! Nagyon tetszett a posztod, mert nagyon jól sikerült megfogalmaznod a lényeget! Magam részéről annyit tennék hozzá, hogy addig, amíg nem anya valaki el sem tudja képzelni az egészet, hiszen még nem próbálta. Ezért gondolom azt, hogy felesleges a sok latolgatás, hogy minden kész van-e a gyerekhez? Én kész vagyok-e egy gyerekre? A párom kész van-e a gyerekre? Eleget éltem-e? Stb. Nem lehet felkészülni mindenre. Kell bátorság, hogy belevágjunk, aztán pedig, hogy kimondjuk, hogy ez bizony néha nagyon nehéz. Örülök, hogy Te is be mered mutatni itt, a blogon, hogy nem mindig fenékig tejfel az élet a kicsikkel. Ez sok biztatást tud adni a többi anyukának! A gyereknevelés a legnagyobb és legigazibb önmegtagadás. Később majd kevésbé lesz fizikailag fárasztó, de lelkileg nem. Nekem egy 11 és 12 éves fiam van. Jön a kamaszkor... :)
VálaszTörlésTovábbi sikereket a blogodhoz!!
Viki
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!