Tabu témák #3: Szeretnék még gyereket, de...
Sohasem tartottam magamat kifejezetten anya típusnak. Mielőtt a lányok az életünk részévé váltak volna, konkrétan úgy gondoltam, hogy én nem vagyok erre a szerepre való és bevallom, sokszor még ma is megkérdőjeleződik bennem ez a dolog. Nem vagyok elég türelmes és sokszor talán elég önzetlen sem, hiszen a sikereim, a megjelenésem és azok a dolgok amelyekkel feltöltődhetek még most is fontos szerepet játszanak az életemben. Ellenben azt is tudom, hogy a gyerekeim mosolyáért még fejen is állnék, bár sosem voltam képes erre a gyakorlatra, de egészen biztosan megpróbálnám értük.
 |
| Fotó: Egyetlenem |
A lányok 2 évesek múltak decemberben és szerényen fejezem ki magamat, ha azt mondom, hogy az élet velük olyan, mintha egy hullámvasúton ülnénk. Néha sikítófrászt kapnék és kiver a víz, máskor pedig örömömben csak ujjonganék. Imádni valóak, cserfesek és nagyon aktív gyerekek. Ha az egész lakásunk egy ugrálóvár lenne és egész nap csak ugrálhatnának benne, ők akkor is képesek lennének éjjel egykor felkelni és kiabálni nekünk a másik szobába, hogy: "Reggel, reggel, kiszáll, kiszáll!" Néha borzasztóan kimerültnek érzem magamat, és amikor a férjem hazaér hétköznap a munkából, szinte élőhalottként fogadom, aztán leülök a fotelba és csak nézem a káoszt a lakásban. A következő napon viszont kacagunk és birkózunk, örömkönnyeket ejtek, mert olyan ügyesek és okosak a lányok és annyira tudnak szeretni engem, minket.
Mióta szülők lettünk gyakran érezzük úgy magunkat, mintha egy versenypályán szaladnánk körbe-körbe, de sosem érnénk el a célt. A lakásban mindig csak félig van kitakarítva, felmosni már sosem marad idő, és amikor nagy nehezen letesszük este a lányokat, már kit érdekel, hogy két hete nem lett kitakarítva rendesen, hiszen ilyenkor úgy dőlünk a kanapéra, mint két krumplizsák. Fáradtan és leharcoltan. A bevásárlások rohanósak, izzadósak és valaki mindig kiborul, egy-egy baráti látogatásra pedig úgy készülünk, mintha a Mount Everest-et terveznénk meghódítani.
A gyerekek érkezése és az azzal járó változások az utóbbi időben igencsak próbára tették a házasságunkat. Formált bennünket a szülőség és ezt nem csak a környezetünknek kellett elfogadnia, de nekünk kettőnknek, mint férjnek és feleségnek is. Én karakánabb lettem, hiszen két kicsi anyukájaként már bőven van a vállaimon felelősség, a férjem pedig apuka lett, akinek életében először kellett egy saját családról gondoskodnia. Nem volt egyszerű, hirtelen felnőttünk az elmúlt két év alatt. Két gyermek várja, hogy biztonságot nyújtsunk nekik, irányt mutassunk és határozottak legyünk, mikor néha még magunk is gyámolításra szorulnánk, hiszen olykor bizonytalanok vagyunk.
Mindennek ellenére, azóta teljes az életünk mióta Sára és Dorka velünk vannak. Megtanultunk két gyerek diktálta tempó szerint élni és viszonylag határozottan kormányozni a mindennapjainkat. Sára és Dorka mellett a szabadidő fogalma átformálódott, a kettesben eltöltött pillanatok természetesen kincset érnek, de a közös programok is új értelmet nyernek évről-évre, ahogy növekednek a lányok. Nem mindig egyszerű elindulni, de a gyerekek öröme mindig megéri a fáradságot.
Szeretünk szülők lenni és bármilyen kezdők is vagyunk néha gyereknevelésben, sosem csinálnánk vissza, hogy első körben azonnal két gyerekünk lett.
Sokat gondolkozunk és beszélgetünk arról, hogy szeretnénk-e még gyereket, szeretnénk-e még kistestvért a lányoknak. Látva őket más kicsikkel, úgy gondoljuk nagyon tudnának szeretni és gondoskodni egy babáról, imádnánk együtt látni őket, de természetesen vannak félelmeink és dilemmáink az ábrándképeken túl.
Nekem leginkább az, hogy: Mi lesz, ha megint ikrek lesznek? vagy Hogyan fogok tudni három gyereknek elegendő figyelmet és energiát szentelni? és ott vannak még azok a kérdések, amik mind a kettőnket foglalkoztatnak, Mennyire fogunk tudni egy kisbabás menetrendet beilleszteni a napjainkba?, Milyen hatással lesz ez a lányokra és a házasságunkra? és igen Milyen hatással lesz ez rám?
Talán kissé racionálisnak tűnnek ezek a kérdőjelek, de számunkra fontos, hogy egy kistestvért is olyan szeretetben és biztosan tudjunk várni, ahogy a lányoknál tettük.
A férjem nemrégiben megkérdezte tőlem, amikor a jövőnkről beszélgettünk, hogy a mai tudással amit a szülőségről és a gyermeknevelésről tudok, ismét belevágnék-e? Azt válaszoltam neki, hogy: Gondolkodás nélkül!
Mert bár néha tényleg szeretném a szögre akasztani pár órára az anyaságomat és a hisztis, nyűgös napokról is szívesen lemondanék olykor, sohasem csinálnám vissza, hogy annak idején úgy döntöttünk, belevágtunk ebbe a kalandba. Akkor sem gondolnám meg magamat, ha valaki előre elmondta volna, hogy lesznek igazán kemény napok. Ahogy a lányokkal plusz még egy babával is biztosan lennének húzós helyzetek. De számomra nem ez dönti el a kérdést, és nem is a félelmeim.
Szeretném még átélni, ahogy hónapról-hónapra növekszik a hasam és ahogy valaki odabent elkezd rugdosni. Szeretném ennek az érzésnek és állapotnak egy részét Sárával és Dorkával is megosztani. Természetesen félek attól, hogy ismét ikreim születnek, de már nem azért, amiért korábban be voltam rezelve ettől a helyzettől. Ma már tudom, hogy ikrekkel is megoldhatóak a lehetetlennek tűnő helyzetek és igen, vannak az ikres életnek csodás és napfényes pillanatai, amik mindenért kárpótolnak. Már nincsenek előttem félelmetesnek tűnő vakfoltok a dupla babázással kapcsolatosan. Tudom, hogy képes lennék rá, ha úgy alakul, bármennyire is tartok most tőle, hogy testileg talán megviselne egy újabb ikres várandósság. Viszont bármilyen önző dolognak is tűnik, vágyom rá, hogy legközelebb megtapasztalhassam azt is, amikor csak egy kisbaba növekszik a hasamban.
Szeretném megtapasztalni, hogy milyen szorongás nélkül szoptatni, hogy képes vagyok-e másképp csinálni, ha csak egy kicsire kell figyelnem. Szeretném érezni azt is, amikor nem mardos mindig a lelkiismeret, hogy döntenem kell két gyermek között. Szeretném megtapasztalni az anyaságnak ezt a félig meddig "egy gyermekes" oldalát is. Remélem értitek.
Gyerekekkel sosem lesz már olyan ráérős és egyszerű az élet, mint előttük. Kicsik mellett le kell tudni mondani számunkra fontos dolgokról és alkalmazkodni az új életformához, ami olykor rémisztő lehet, de valahogy az emberben van mélyen egy érzés, ami a félelmetes és nehéz tényezőket is képes legyőzni, ez pedig a gyermekei iránt érzett szeretet és végtelen elköteleződés.
A kérdéseken, a racionális gondolatokon, a félelmeken és dilemmákon túl, azt biztosan tudjuk, hogy a családunkban és a szívünkben a lányokon kívül még bőven van hely. Ennél több bizonyosságra pedig nincs is szükség ennek a kérdésnek az eldöntéséhez.
Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!
0 megjegyzés
Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!