Az előtejtől a tápszerig

by - augusztus 03, 2017


Az anyatejes és a tápszeres etetés talán még inkább megosztja a anyukákat, mint a természetesen szülő nők és a császármetszésen átesettek táborát. Vannak olyan anyák, akik annyit készülnek a szoptatásra, hogy már a várandósság alatt kiművelik magukat a témából és könyvekkel, tanácsadók elérhetőségeivel felszerelkezve indulnak a szülőszobára, hiszen szeretnék kisbabájukat azonnal a mellükre venni, amint a csöppség megszületik. A másik csoportban ott vannak azok a nők, akik éppen a melleik épségét féltve vagy egyéb okokból kifolyólag, inkább a tápszeres etetést tartják a jobb megoldásnak. S végül létezik az anyukáknak egy kis csoportja (de lehet, hogy én vagyok az egyedüli tag ebben a körben), akik a 9 hónap alatt szinte egyáltalán nem foglalkoztak a szoptatás és az anyatej kérdésével, s így tökéletesen felkészületlenül éri őket, amikor a műtétet követő reggelen, a mosdóba csoszogás közben veszik észre, hogy a hálóingjük mellkas tájékán egyre nagyobb és nagyobb foltok keletkeznek, s korántsem azért, mert leizzadtak a megtett úton.

Lehet, hogy nem illik erről beszélni és némelyek most elborzadva kapcsolják majd ki a böngészőjük ablakát, amikor a következő sorokat olvassák, de egy friss anyukának, ha akarja ha nem a TEJ lesz a legfontosabb témája. Éjjel, nappal, ha van, ha nincs (akkor főleg), ha akar szoptatni, ha nem (főleg, főleg), fürdeni fog képletesen vagy ténylegesen is a tejben. Miután a baba megszületik, a kicsire irányuló kérdéseket követően az anyuka teje és annak termelődése lesz a legfontosabb beszédtéma, és mindenkinek, barátoknak, rokonoknak, de még az utca népének is közügye lesz a cici és ami benne van. Mindezek után szerintem nincs itt a szemérmeskedés helye és ideje.

Még csak 24. hetesek voltak a lányok a pocakomban, amikor egy vasárnap reggel egy meglepett kiáltás rázta föl a házunk lakóit az álmukból. Észrevettem ugyanis, hogy beindult a tejem. Onnantól már nem tudtam ugyanúgy nézni a melleimre, hiszen végérvényesen is „anyásak” lettek és a tejtermelés egy roppant szokatlan, de nőként mégis természetes dolog.

Az előtej megjelenését sokan áldásként tartják számon, holott sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy szülés után beindul majd, sőt gyakorta megesik, hogy akinek abszolút nem köszönt be ez a jelenség a várandóssága alatt az is dalolva tud majd szoptatni, hiszen az előtej nélkül is beindul a tejtermelése. Előfordul viszont, hogy mutatkozik ez a jelenség, mégsem akarnak jönni azok az értékes cseppek már babával a kézben. Én általában csak nevettem és néha egy kicsit bosszankodtam a logikátlanul és váratlanul megjelenő cseppek miatt, de sokat nem foglalkoztam a dologgal, hiszen az előtej igazából még csak a jéghegy csúcsa egy nagyon is fontos téma tekintetében.

Amikor megszületik a baba, az anyukák között - minden más beszélgetési forrást feledve - a kicsik táplálása lesz az egyik legfontosabb téma. Ki, mikor és hogyan szoptat? Igény szerint vagy az órához időzíti az etetést?  Mennyit fej, mennyi teje van és mit használ a tej serkentésére?

A koraszülött osztályon rengeteg olyan anyuka látogatja a gyermekét, akik minden erejükkel azon vannak, hogy a pici babáikat mellre tegyék és szoptassák, még akkor is, ha csak pár cseppet sikerül a babának kiszívnia vagy az anyukának kipréselnie magából. Különösen fontos ebben az időszakban a tejtermelés megindulása, mégis a stressz és az állandó aggodalmak miatt, gyakran apadóban van a kora babák anyukáinak eme adománya.  S vannak olyan anyukák is közöttük, akik már lemondták a tejükről, mert a sok más gond mellett már belefáradtak a próbálkozásba, hogy meginduljon vagy termelődjön fokozatosan a tejük.

A kórházban, ahol feküdtem, nagyon fontosnak tartják az anyatejet és a szoptatást, ami szerintem különösen pozitív tulajdonsága az intézménynek. Miután ráeszmélten, hogy beindult a tejem, amatőr tejtermelőként, előzetes felkészülés nélkül, természetesen fogalmam sem volt, hogy mit is csináljak.  Bár kaptam egy poharat, hogy kezdjek el kézzel fejni és az eredményt vigyem le a gyerekeknek, halvány lilám sem volt arról, hogy vajon hogyan kivitelezzem a dolgot. (Most persze jogos a kérdés, hogy akkor mégis mire készültem 9 hónapig, ha nem ezekre a lényeges dolgokra, mint a szülés vagy éppen a szoptatás?)

Átbattyogtam hát a csecsemős nővérekhez és megkértem őket, hogy segítsenek nekem, mert érzem és látom, hogy lenne mit adnom a gyerekeknek, csak nem tudom hogyan kezdjek neki. Nos...nem tudom leírni azt a fájdalmat, amivel a nővérke végképp „átszakította a gátat", szabad utat engedve ezzel a tejnek, de ezek után már nem volt megállás! Profi lettem tejtermelésben és akárcsak a nagy üzemekben, dupla fejű, elektromos mellszívóval nyomattam éjjel, nappal, etetések után és hajnalban is, amikor az estés nővérek látták el  a lányokat egy adagnyi korábban lefejt anyatejjel.

A korás anyukáknak, akik megkérdezték, hogy beindult-e a tejem, félve válaszoltam és közben lapítottam, mint egy bűnös, tudva, hogy a szobámban lévő hűtő fagyasztója már félig tele van 150 ml tejes zacskókkal, amelyek az én üzememből kerültek oda. Minden nővérke el volt ájulva tőlem, hogy császáros lévén, ilyen gyorsan és ilyen aktívan azonnal a frontvonalba tudtam állni a többi szoptatós anyuka közé. Etettem hát a csajokat, külön-külön, tandemben (ami szuper érzés, ha tudja az ember felügyelni, hogy jó helyre csorogjon a tej), bimbóvédőt használva, majd anélkül is ügyesen megtanultak szopizni a gyerekek. Nagyon lefárasztott minden etetés, de legalább borzasztóan ősanyának érezhettem magamat, hiszen világra hoztam két gyermeket és a felém támasztott elvárásoknak is bőven meg tudtam felelni, mivel egyéb pótlás nélkül is jól tudtam lakatni a lányokat.




Aztán jött a fekete leves.

A tervezett hazaengedésünk reggelén, arra  hírre érkeztem az etetésre, hogy Sárának vért találtak a székletében a reggeli pelenka cserénél. Ekkor még nem kezdtem el pánikolni és a gyermekorvos sem ijesztgetett, de amikor két nap elteltével Dorka is ugyanezeket a tüneteket kezdte produkálni és a doktornő felvázolta számomra a tejallergia jellemzőit, akkor már igazán megijedtem

Ebben az esetben a tejallergia sallangoktól mentesen és kegyetlenül fogalmazva, igazából azt jelenti, hogy a baba nem tudja feldolgozni az anyatejjel kapott tejcukrot és tejsavat, ami ezáltal kikezdi a gyomrát és vérzést okoz. 

Itt kezdődött az én önmarcangolásom kálváriája, hiszen az anyuka által megevett és elfogyasztott tejtermékek és tej okozza ezt a problémát. A szemeim előtt újra és újra felrémlettek a képek, amikor szülés előtt literszámra döntöttem magamba a kakaót, ettem a tejberizst és egyéb tejben gazdag édességeket. Hat hónapnyi hányás után örültem, hogy végre kívánós vagyok, hát adtam az élvezeteknek.

Napok múltán sem változott a helyzet a lányoknál és senki sem tudott pontos információt adni arról, hogy mikorra oldódik meg a dolog és mikor mehetünk haza.  Az anyatejes tápláláshoz viszont nagyon ragaszkodtak és a tápszer, mint lehetséges megoldás szinte szóba sem jött. Ennek ellenére kezdtem lelkileg egy kicsit összeomlani és haragudtam magamra, pontosabban a tejemre. Ha a lányok nem kapnának a anyatejet, nem fájna a hasuk és nem kellene minden pelenkázásnál szembesülnöm azzal, hogy még mindig véres a pelusuk. Szerintem nem kell bővebben kifejtenem, hogy mi játszódott le bennem, amikor éppen én okoztam fájdalmat a gyermekeimnek, aki előző nap még az inkubátoruk felett tördelte a kezét aggodalmában. 

Csodával határos módon, pár nap elteltével mégis úgy alakult, hogy hazajöhettünk, bár a probléma nem oldódott meg. Azzal engedtek utunkra, hogy legyek türelemmel, tartsak tej mentes diétát és szoptassak amennyit csak tudok, mert az anyatej jó.

Itthon persze új erőre kaptam és bizakodóan álltam a dolgokhoz. Eldöntöttem, hogy nem adom fel, mert nem olyan fából faragtak, megadom a lányaimnak, amire szükségük van és amit mások is jónak találnak. Próbáltam tudatosan kizárni magamból a rossz élményeket és megpróbáltam becsukni a fülemet akkor is, amikor egy pesszimista belső hang azt sutyorogta nekem orvul odabent, hogy "Ne csináld, ártasz nekik!"

Így teltek a napjaink. A lányok szépen ettek, én pedig (látszólag) nem törődtem a pelenkák tartalmával, hiszen bíztam abban, amit a kórházban mondtak, hogy az idő majd úgyis megoldja. Az étkezéseim "nagyjából" tej és tojás mentesen zajlottak és csak néha-néha csúszott be egy kis kihágás, egy-két kocka csokoládé formájában.

Mivel eltelt egy hónap a probléma kialakulása óta mire azt jósolták, hogy rendbe jönnek a dolgok, nem gondoltam volna, hogy ez az ártatlan mennyiségű édesség megint oda fog vezetni, hogy a nagyjából rendeződő széklet ügyét ismét felrázza és a lányok, hasmenésük közepette - amivel gyakran a mi ruhánkat is megtisztelték - ismét nagyobb mennyiségű vért is fognak produkálni. 

Mivel nem láttam igazán logikát a vissza-visszatérő vérzésekben és az én étkezéseim között, valamint egy jó kis hasfájás is felütötte a fejét, felkerestem a védőnőt és a gyermekorvosunkat, aki rögtön egy beutalóval fogadott. Indulhattunk ismét kórházba, krokodil könnyeket hullajtva és a véres pelenkákkal felszerelkezve.

A gyermekkórház csecsemő osztályán még szinte meg sem tudtam szólalni, máris azzal fogadtak, hogy le kell állnom az anyatejjel és a lányok tápszert fognak kapni. Valahol fel voltam készülve erre és őszintén szólva kicsit meg is könnyebbültem, mégis nagyon rossz érzés volt az első tápszeres üveget a lányok szájába tolni. Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. 

Nagyon vegyes érzéseim voltak a tápszeres etetést tekintve, mert az, hogy másfél nap alatt orvosolta a lányok széklet problémáját, végül bebizonyította, hogy tényleg az anyatejjel volt gond, vagyis az abban található tejcukor sok a lányoknak. Ezt a problémát addigra már ismételten kielemezte minden családtagom, ismerősöm és szakemberek is, számomra  pedig egyáltalán nem volt könnyű mindenkinek elismételgetni, hogy igen, én vagyok a probléma okozója. Mindenki az anyatej előnyeit, fontosságát és a szoptatás örömét ecsetelte nekem, amikor én már szinte rá sem bírtam nézni a melleimre és olyan bűntudat ébredezett bennem, amit eddig nagyon ritkán éreztem. Igazából megkönnyebbültem, hogy nem kell a lányoknak anyatejet adnom, nem kell szoptatnom őket és olyan volt ezt beismerni magamnak, mintha bevallottam volna, hogy lepaktáltam a Sátánnal.

A kórházban végül csak három napot kellett eltöltenünk, mialatt én számtalanszor tettem fel kérdést, hogy "Vajon mikor érem el a kritikus mélypontot?"  Fáradtnak és összetörtnek éreztem magamat a bent tartózkodás után, úgy gondoltam, ha még valaki felhozza a tej témát, én sikítva fogok világgá futni.

A lányok most egy hónapig tápszert kapnak, mely idő letelte után visszakaphatják az anyatejet, ha én betartom a szigorú diéta minden kikötését (értsd: szinte semmit sem ehetek, amiben akár nyomokban is fellelhető a tej). Mindezek mellett folyamatosan fejnem kell, hogy megmaradjon a tejem, viszont az így keletkezett tejet önthetem a csapba, mert Dorka és Sára számára használhatatlan a még benne lévő tejcukor miatt. Az egy hónap letelte után a tiszta és tökéletesen tehéntej mentes anyatejet kaphatják vissza, ha akkor még lesz mit visszakapniuk. A születésük óta gondosan gyűjtögetett mintegy 10 liternyi fagyasztott tejekre is a kuka vár, bár szerintem megkérem a férjemet, hogy ürítse ki ő a hűtőt, mert én nem fogom bírni végignézni, ahogy a kezdeti lelkesedéstől buzogva lefejt és tárolt tejek így végzik. Mert a tejem bár nem egészségtelen, a lányoknak nem adhatom oda, olyan babáról pedig jelenleg még a védőnőm sem tud, akinek plusz tejre lenne szüksége és ha lenne, akkor is ott a kérdés "Neki vajon nem lesz ártalmas?"

Más nők szenvednek és mindent megtesznek azért, hogy legyen tejük, én pedig arra kelek mostanában, hogy tocsog a pizsamám a tejben (pedig még melltartó betétet is használok, a probléma kiküszöbölésére) és mint a kő úgy feszülnek a melleim, ami borzasztóan fáj. Azt kívánom néha, bár ne lenne ennyi, hiszen pocsékba megy, amit nagyon nehéz feldolgozni.

Ennek a történetnek sajnos még nincs happy end-je, nem tudom megoldottnak tekinteni a problémát, hiszen, amint letelik az egy hónap és a diétám mellett a lányok újra anyatejet kaphatnak majd -amitől már most rettegek, az előzmények miatt -  és egyáltalán nem biztos, hogy az anyatejben, amúgy önmagától is termelődő tejcukorra vajon nem lesznek-e továbbra is allergiásak.

Azért van egy picike jó hír is! Azzal biztattak az orvosok, hogy ezt az érzékenységet a gyerekek, 1-1,5 éves korukig kinövik, ezért nagyon reménykedem benne, hogy nem "nyomorítottam" meg őket annyira, hogy hátralevő életükben ne élvezhessenek olyan egyszerű földi örömöket, mint egy nagy bögre, forró kakaó. Még hosszú az út amíg eljutunk odáig és akkor is csak orvos és dietetikus felügyelete mellett lehet majd nekik bevezetni a tejet egy éves koruk után, ha eljön az ideje. Én bizakodó vagyok.

Sokan furcsán és kritikusan néznek azokra az anyákra, akik nem akarnak vagy nem tudnak szoptatni és végül a tápszer mellett döntenek, de mielőtt bárkit is elítélnénk emiatt, legyen szó saját döntésről, vagy orvosi javaslatra történő tápszeres táplásáról, úgy gondolom, hogy a mai világban sajnos akadnak bőven olyan indokok, mely miatt nem tudja mindenki megtenni, hogy szoptassa a gyermekét. Egy anyának ezt a dolgot feldolgozni éppen elég megterhelő feladat, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy mégis végig kell hallgatnia a hasznosnak tűnő tanácsokat és praktikákat az illetlen kérdéseket pedig leráznia magáról valahogy, miszerint: "Na anyuka, van elég teje? Szopizik a baba?"

Egy hónap alatt voltam igazi tejcsárda, akinek szinte csodájára jártak és úton-útfélen mindenki gratulált, én pedig úsztam a büszkeségben, most pedig egy anyuka vagyok, aki próbálja elfogadni a sors ama csúfos fintorát, hogy Dunát lehetne rekeszteni a tejével, mégis csak a szennyvízelvezetőig jutnak el az értékes cseppek.


Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!


You May Also Like

0 megjegyzés

Tetszett a bejegyzés? Örülök, ha megosztod velem a véleményed!