Három nap, két éjszaka

Nem, nem egy wellness utazás részleteit tüntettem fel a címben, hanem az első napokat, amit a lányok külön töltöttek tőlem és fordítva.

Mióta megszületettek, sosem voltam Sáránál és Dorkánál pár óránál tovább távol. Ha anyukám eljött vigyázni rájuk és engem elzavart kikapcsolódni vagy az apukájuk otthon maradt velük, amíg én egy kicsit lébecoltam a városban, pár óra elteltével úgy loholtam haza, mint akit üldöznek. Berontottam az ajtón, ledobtam a cuccomat, és mint egy hűtlen hazatérő vártam, hogy kicsattogjanak elém a gyerekeim és a mosolyukban lássam, nincs gond, szinte fel sem tűnt nekik, hogy nem voltam otthon. Ha viszont az esti altatásnál is kimaradtam, azt viszont olykor-olykor megtorolták rajtam. Dorka egyszer egy egész reggelen keresztül nem volt hajlandó rám nézni, amikor nem értem haza a jó éjt puszira, mert elhúzódott a kozmetikusnál tett látogatásom. (Igen,nekem ilyen szuperjófej kozmetikusom van, aki képes egy fáradt anya miatt még zárás után is bennmaradni.)

Szóval igyekszem mindig hazaérni, de magamnak is csípni némi időt. Mert kell. Nekik és nekem is a külön töltött idő.

 

De annak különösen nehezen vágtam neki, amikor eldöntöttük, hogy a lakásfelújításunk idejére (bejegyzés erről bővebben ITT) a lányok három napra és két éjszakára hazaköltöznek az anyukámékhoz, akik távolról sem a szomszédban laknak, hanem egészen pontosan 166 kilométer távolságra. Tudom, mert megnéztem, meg azt is, hogy futva mennyi idő alatt lehet odaérni. 

Két héttel az utazás előtt, amikor néztem a lányokat és eszembe jutott, hogy hamarosan el kell válnunk, már kerülgetett a sírás. Egy héttel a hazautazásuk előtt próbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy közeleg a hétvége és a búcsúzás. A férjemmel százszor  lejátszottuk a következő párbeszédeket: Ugye jól tesszük? Ugye nem korai? Ha valami van, úgyis megyünk azonnal. Biztos nem lesz semmi baj. Jó helyre mennek, mindenki velük fog foglalkozni. Igazából ők csak nyertesként jöhetnek ki a helyzetből. Nem, biztos nem tudnánk úgy festeni, hogy itt vannak. Látod Sára most is sír, pedig csak a matracot hoztuk ki a hálóból. Igen, határozottan jobb lesz nekik ott. Igen, határozottan jól tesszük, hogy elvisszük őket. Pont. ( +ki nem mondott további dilemmák)

Az indulás előtti napon túlságosan céltudatosan pakoltam be a lányok motyóját. Minden ruhából pont annyival többet, amiről a józan eszem amúgy tudta, hogy felesleges ennyit bekészíteni, gyógyszereket, ha ne adj isten baj lenne, de akkor úgyis vonatra, repülőre vagy bármire felszállok (vagy persze futok), hogy ott lehessek mellettük, a macikat, nyuszikat és minden egyebet, ami a nyugodt éjszakájukhoz szükséges és végül az aktuális kedvenc játékaikat, hogy kevésbé érje őket lelki megrázkódtatásként, amire készülünk. Komolyan fontolóra vettem, hogy használati utasítást is írok hozzájuk, de erről végül lebeszéltem magamat. Amit írtam volna azt úgyis elmondtam anyukáméknál minden élő és mozgó személynek.

Az utazás előtti éjjel nem bírtam aludni. A legrosszabbra is felkészültem. Ha üvölteni fognak, akkor is megacélozom magamat és felvilágosult anyaként nem rendezek szappanoperába illő elválási jelenetet, amikor el kell köszönnünk a gyermekeinktől.

Másnap már belenyugodtam mindenbe és  inkább a könyvembe mélyülve vártam, hogy odaérjünk. A lányok békésen aludtak a kocsiban, miközben odasúgtam a férjemnek, valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy a szüleik most tervezik őket lepasszolni a nagyiéknak. Tökéletes ítélőbírája voltam magamnak, megfeledkezve arról, hogy amúgy már egy hete mesélgettem a lányoknak erről a hétvégéről és a leendő szép szobáról. Akkor mindegy volt mit hozok fel mentségül, számomra ez akkor is orvul elkövetett cselekménynek számított.

Hamarosan megérkeztünk. Na most ugrik a majom a vízbe, most minden eldől, hogy csak kicsit nehéz vagy súlyosan nehéz szívvel végződik a történet? Kiszálltunk. A lányok pedig repültek a nagyszüleikhez. Két perc alatt bevették a kertet és hajkurászták a náluk pont háromszor nagyobb kutyánkat, Fickót. Egy pillanat alatt lehullott, inkább leszakadt rólam a teher. Jól döntöttünk. Egy kis vidék még jót is tesz majd nekik. Mini nyaralás.  

Bevallom később kicsit még meg is bántódtam, amikor a félszeg távozásunk közepette, ők vidáman integettek, miközben nekem elszorult a torkom és homályos lett a látásom. Hát ennyi? Nem mondom, hogy könnyebb lenne, ha sírnának, de azért némi szomorúságot csak produkálhatnának. De semmi. A lányaim olyan közönnyel vették tudomásul, hogy távozunk, mintha minden hétvégén ezt csinálnánk.

Beültünk a  férjemmel az autóba. Indultunk. Visszanéztem, hátha látom őket az udvaron szaladni. Csalódnom kellett. Szinte kongott az ürességtől a kocsi. Tíz perc után a férjem megkérdezte, hogy akkor most már beszélünk e az érzéseinkről? Adtam a nagy legényt. Sima ügy volt az egész.

És tudjátok mit éreztem valójában? 

Nem a fájó és szétszaggató hiányt, amire otthon már készítgettem magamat és nem is a végtelen megkönnyebbülést, hogy pár napra "szabadok" vagyunk. Nem. Csak ürességet éreztem és céltalanságot. Mintha az előbb lett volna még dolgom, de elfelejtettem hogy mi is az. 

S mindannak ellenére hogy a hétvégénk nagyon is tevékenyen telt, hiszen kifestettünk két szobát, kitakarítottuk az egész lakást plafontól-padlóig, kiszelektáltunk mindent és végül bevásároltunk, majd úgy omlottunk az ágyba esténként, hogy azonnal csukódott le a szemünk, míg a lábunk még mindig sajgott az egész napos talpon léttől, én úgy éreztem, hogy semmit nem csináltam aznap, ami értékes lett volna. 

Hányszor mondtam mérgemben olykor, hogy elmegyek pár napra, ahol a lányok nélkül kifújhatom magamat?  És most, amikor megkaptam az áhított nyugit, mégsem hozta el ez a hétvége az érzéseket, amiket vártam. S bár elkészült a lányok új szobája, amit hazaérkezésükkor nagy örömködések közepette fogadtak, én úgy éreztem, hogy nem végeztem semmit a három nap alatt. Nem pelenkáztam, nem töröltem maszatos arcot, nem ráztam ki a homokot a szandálból, nem készíttetettem virslit reggelire, nem adtam puszit, nem raktam be mesét és igen-igen, nem veszekedtem a hisztik és a szófogadatlanság miatt sem. Mit ér ezekhez képest, hogy kitakarítottam a konyhát vagy lefestettem egy bútort? Számomra értéktelen és mihaszna dolgok, amelyek- bár régóta várakoztak az elvégzendő dolgok listáján - semmit sem jelentenek egy-egy közös játékhoz, ágyon való ugráláshoz, homok süti készítéshez  és sok más anyai teendőmhöz képest. 

A közös munka, a porosan és fáradtan eltöltött ebédek viszont sokkal közelebb hoztak minket a férjemmel egymáshoz, amiért valahol mégis hálás vagyok a lányok nélküli hétvégéért. Régóta nem beszélgettünk már ennyit felnőttes dolgokról és idejét sem tudom mikor hallgattunk ennyi zenét, ami nem valamelyik mese betét dala lett volna, mint abban a pár napban. Persze néha bekúszott a beszélgetéseinkbe, hogy vajon, hogy vannak és mit csinálhatnak a lányok - amiről persze telefonon és képek segítségével mindig értesültünk - , de azért el tudtunk olykor-olykor vonatkoztatni a az anya és apa szerepeinktől és úgy voltunk újra együtt, mint amikor még nem kellett két apró emberért felelősséget vállalnunk, amikor még nem kúszott be a kapcsolatunkba a munka a család vagy a hétköznapok monoton és olykor stresszel járó árnyéka. Felüdítő volt egy kicsit újra csak egy párnak lenni, akiknek a szíve mélyén azért ott vibrált két kislány neve, mielőtt este lehunyták a szemüket.

Gyerekek nélküli szabad hétvége ide vagy oda, amikor megláttuk az utca elején bekanyarodni anyukámék autóját, akik visszahozták a lányokat vasárnap délután, úgy rohantunk a lépcsőházban lefelé versenyezve, hogy ki ér oda előbb, mintha Karácsony lett volna, ahol a lányok voltak az ajándékok. Én pedig úgy csomagoltam ki az autósüléseikből ezeket a kis meglepetéseket, hogy közben egyszerre szívtam be az illatukat, mértem végig szakavatott anyai szemmel őket, hogy épségben vannak-e és pusziltam minden porcikájukat.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!