Házzasságról és gyerekekről őszintén

Hétvégén a játszótéren voltunk a lányokkal. Olyan napok egyike volt ez, amikor kevés volt a sírás, minden gördülékenyen ment és mi is elengedhettük egy kicsit magunkat. A többi szülő és gyerek között furcsa mód, de kikapcsolódtunk, még barátkoztunk is más anyukákkal és apukákkal, mondhatni csatlakoztunk a szülő klubhoz. Minden rendben volt, hosszú idő óta először éreztem, hogy nincs bennem feszültség, és akkor T. a szülők és gyerekek játékát nézve, egyszer csak megszólalt: "Aztán lehet, hogy egy gyerekkel tényleg könnyebb, csak mi nem tudjuk, és talán annyira kemény, amit mostanában csinálunk, hogy észre sem vesszük!" 

Este már az ágyban fekve -  előrelátóan jó korán befészkeltük magunkat mi is a párnák közé, mivel mostanában a lányok nagyon rosszul alszanak - bevallottam neki, hogy néha féltékenységet érzek az esküvői fotók láttán, amikkel nap, mint nap szembe találom magamat a Facebook-on, de korántsem azért van bennem ez az érzés, mert nem vagyok boldog vagy mástól sajnálnám az önfeledt perceket, viszont borzasztóan hiányzik az a felhőtlen, stresszmentes és tökéletesen harmonikus kapcsolat kettőnk között, ami akkor volt.

"Számítunk egymásnak, számíthatunk egymásra, egy csapat vagyunk!"

Amikor a lányok megszülettek nyakig úsztunk a boldogságban, még nem tudtuk, hogy milyen lesz több hónapnyi éjszakázás után megbirkózni a ránk váró feladatokkal. Az erőnk szépen lassan kikopott, helyét gyakran átveszi a fásultság és a kérdések: Miért sír már megint? Miért nem tud aludni? Mit csinálunk rosszul? Miért ilyen nehéz?

A hétköznapok küzdelmei, a feszített tempó, a pelenkacserék, öltöztetések, majd újra öltöztetések, etetések, altatások, az otthon ránk váró feladatok, a munka és a további teendők mellett a kapcsolatunk szépen lassan hátra sorolódott, majd elfoglalta a dobogó utolsó helyét.

Nagy a nyomás rajtunk, nem egy, hanem rögtön két gyermekről is gondoskodnunk kell. A szülővé válás talán életünk legnehezebb feladata. 

Talán soha nem veszekedtünk a házasságunk alatt ennyit, mint az elmúlt időszakban. Az anya, apa, feleség és férj szerepek olyan próbatételnek vannak kitéve, amit szinte lehetetlen megúszni súrlódások nélkül. Nem csak magunknak, hanem a családunk és rokonaink körében is el kell fogadtatnunk, be kell bizonyítanunk, hogy felnőttünk, szülők lettünk. 

Nincs időnk semmire, kettesben már hónapok óta nem voltunk, a házassági évfordulónkat egy rosszul sikerült gofri sütéssel ünnepeltük. A közös vacsoráinkat általában félbe szakítja valamelyik felriadó lányunk sírása, este pedig úgy nyom el bennünket az álom, hogy észre sem vesszük. Mostanában a hajnali etetések is csak némán zajlanak, ha együtt is csináljuk, de az utóbbi időben T. vállalja ezeket az alkalmakat, hogy én pihenni tudjak.

Feküdtünk aznap este az ágyban, én erősen harcoltam az álmossággal, hiszen éreztem, hogy beszélgetnünk kell, fontos, hogy kimondjunk dolgokat, különben elsikkadnak a gondolataink a félelmeink, aggodalmaink, hogy mind a ketten odavagyunk a gyerekeinkért, de féltjük a házasságunkat is.

Ő is érzi a rést kettőnk között, hiszen sokszor elfelejtjük megcsókolni vagy megölelni egymást, elfelejtjük azokat az apróságokat, amik felvirágoztatnak egy kapcsolatot és - a legrosszabb - úgy élünk lassan egymás mellett, mint két ismerős, akiket a gyerekek kötnek össze.

Tudom, hogy ez egy nehéz időszak és bár teszünk lépéseket olykor-olykor, hogy jobb legyen, de ezek az apróságok elhalványulnak a következő nehéz helyzetnél, amikor újra győz a fáradság, az ingerlékenység és a feszültség. 

Hiszem, hogy a kapcsolatunknak van bőven tartaléka és erős, mivel itt vagyunk, beszélgetünk, kimondjuk a dolgokat és ez mindennél fontosabb. Kőkemény ez az időszak, ami tele van örömmel, de minden erőnket felhasználja.

Nem azért írtam meg ezeket a gondolatokat, hogy sajnálatot ébresszek vagy önkéntes bébiszittereket toborozzak magunknak a lányok mellé (szinte lehetetlen küldetés lenne, hiszen a lányokban éppen tombol a szeparációs szorongás), hanem azért osztottam meg Veletek ezeket az érzéseket, mert sejtem nem én vagyok az egyetlen anyuka és nem mi vagyunk az egyetlen szülők, aki átélt vagy megél hasonlót, mint én, mint mi. 

A családdá válás, a szülővé válás kemény, embert és kapcsolatot próbáló feladat. Magában a házasságban talán nincs is olyan nagy kihívás addig, míg meg nem születik az első gyerek, mert utána már minden átértékelődik és fontosabbá válik. Az ember azt szeretné, ha a gyermekei egy szerető és biztonságot nyújtó kapcsolatban nőnének fel és ezért meg kell dolgozni. Mi pedig dolgozunk rajta. Számítunk egymásnak, számíthatunk egymásra, egy csapat vagyunk!

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!