Így fogtam férjet magamnak a neten

Rendben, bevallom ez a cím egy kicsit hatásvadászra sikerült és úgy hangzik, mintha előre megfontolt szándékkal kutattam volna férj alapanyag után az interneten, pedig 19 évesen még egyáltalán nem sejtettem, hogy a Pasik és Csajok alkalmazáson megismert barna srác lesz pár év múlva a férjem és a gyerekeim apja.

Mivel a poént már az első pár sorban lelőttem, így belevághatok a közepébe. Így igaz, T. és én az internetnek, azon belül is az - akkor még csak - IWIW-en használható flörtölős oldalnak köszönhetően találtunk egymásra.

T. a megismerkedésünk elején gyakran elmismásolta a találkozásunk eme színhelyét, hiszen a netes ismerkedéssel kapcsolatban nem kell bemutatni az előítéleteket és rossz tapasztalatokat, én viszont örömmel és büszkén hirdetem a mai napig a megismerkedésünk mikéntjét, mert hiszek a romantikus véletlenekben, hiszen a mi kapcsolatunk a legbiztosabb bizonyítéka annak, hogy igenis lehetséges az interneten társat találni.

A történetünk 2009 nyarán kezdődött, amikor én pár hónapja már a szinglik elégedett életét éltem és nem is terveztem ezen változtatni. Aztán egyik nap ráakadtam a Pasik és Csajok alkalmazásra, ami felkeltette a kíváncsiságomat és az újdonság ígéretét hordozva magában elcsábított egy regisztrálásra.

Nem tudom hányan emlékeztek még erre az alkalmazásra, de az volt a lényege, hogy a rendszer véletlenszerűen dobott fel arcokat (természetesen csakis abból a nemből, amelyiket mi kiválasztottuk) és ezekre az arcokra nyomhattunk mi tetszik-et, jóképű-t, megismerném-et és miegymást. Ha két ember kölcsönösen megtetszett egymásnak, akkor jöhettek a "pókolások" előregyártott, kedveskedős üzenetek formájában.

Ebben az 1:1000000-hoz esélyű, random képfeldobálós rendszerben ugrott fel T. laptopján az én arcom, vagyis egy kép rólam, amire még a buliba indulása utolsó pillanatában nyomott egy tetszik-et. Egy pillanaton múlt. Ha nem néz vissza a képernyőre és sietve indul otthonról, hogy időben odaérjen a haverjaihoz, talán sosem ismerem meg. 

Ez volt az első kép, amit T. látott rólam 2009-ben.

Ami pedig az esélyeket rontotta, ennél az amúgy is hajszálon múló dolgon, az-az, hogy én napokig észre sem vettem az érdeklődését, amikor pedig mégis feltűnt nekem a dolog, akkor sem nagyon foglalkoztam vele. Utóbbi amúgy a mai napig fájó pont a számára, hogy először még arra sem vettem a fáradságot, hogy jobban utánanézzek annak a barna szemű fickónak, aki az alkalmazásban egy nyári pillanatot megörökítve, félmeztelenül feküdt a profilképén.

A véletlenek játékának köszönhetően végül mégis elkezdtünk üzeneteket váltani, majd hajnalokig tartó MSN-es beszélgetésekbe bonyolódtunk. 

*Az első üzenetváltásunk a mai napig a hálószobánk falát díszíti, kinyomtatva egy képkeretben.

Őszintén bevallom, hogy már az első netes csevejünk után nagyon megtetszett nekem és azon nyomban bepótoltam a kimaradt informálódást, így ezerszer végigböngésztem a képeit és az adatait, mely folyamat végére még jobban belebolondultam a bon-bon szemű fiúba, aki olyan elérhetetlennek tűnt a számomra a dupla diplomás képzésével, amerikai nyári munka élményeivel, valamint a pesti életével, mint az, hogy én valaha kecses és hajszálvékony leszek.

Akkor nekem a főváros még a világ közepét jelentette, ha Pestre utaztam valamiért, az ünnepnapként jelent meg a naptáramban. Vidéki lányként tehát teljesen elvarázsolt ennek a fiúnak az élete, hogy milyen okos lehet és még a Nagy Almát is megjárta. Elkönyveltem magamban, hogy az ilyen srácok sokkal szebb és érdekesebb lányokat is megkaphatnak, így hamar rá fog jönni, hogy én túl egyszerű és szürke vagyok hozzá és ennek az ismerkedésnek úgysem lesz nagy jövője.

Míg én így szépen bezárkóztam és most már nyugodtan folytathattam tovább a  szórakoztató beszélgetéseket vele, hiszen tudtam, hogy nincs nagy tétje a dolognak, bátran adhatom önmagam, a gép másik oldalán komoly tervek csiszolódhattak, mert nem is olyan sokára T. kiügyeskedte, hogy már a megismerkedésünk hajnalán lefixáljunk egy személyes találkozót és megszerezze a telefonszámomat.

*Nemrégiben az msn-es beszélgetéseinket kinyomtattam és bekötöttem egy könyv formába, olyan jó érzés néha visszaolvasni, ahogy két idegen először méri fel a másikat és miután rájöttek, hogy nem közömbösek egymásnak egyre bátrabbak a viccelődéssel, piszkálódással és a kétértelmű megjegyzésekkel.

Első találkozásunk napjáig Ő egyszer látott engem webkamerán keresztül, akkor is csak pár perc erejéig, amíg élő közvetítésben mutattam be, hogy hogyan veszem fel a tornacipőmet (tudom-tudom, nagyon egyedi módja ez annak, hogy elcsábítsunk egy fiút...de továbbra is úgy gondoltam, hogy nem lesz közöttünk semmi, szóval nyugodtan adtam magamat) és párszor hallottuk egymás hangját azon telefonbeszélgetésink alkalmával, amikor zavarunkban kérdezz-felelek-et kezdtünk el játszani, hogy ne csak a telefon zúgását hallgassuk. 

Az első találkozásunk beleégett az emlékezetembe. Emlékszem, hogy már a megbeszélt nap előtti héten nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni és olyan ideges voltam, hogy azt hittem, amikor meglátom el fogok ájulni. A találkozásra szánt ruhák összeválogatásának dilemmájáról pedig már nem is mesélek...őrült ámokfutás volt, amit akkor a szekrényemben rendeztem.

Úgy beszéltük meg, hogy a koliba költözésem másnapján, Egerben találkozunk először. Én ezerszer le szerettem volna mondani a találkozót, mert iszonyatosan féltem. Azt hiszem már akkor is tudtam, hogyha nem is történik katasztrófa, ép bőrrel én már úgysem fogom megúszni ezt az ismerkedést. Úgy kell nekem, kellett ellazáznom az elérhetetlen, de nagyon is bejön dolgot.

Olyan kocsonyásak még sohasem voltak a térdeim, mint aznap, amikor arra vártam, hogy a Budapesti busz beforduljon az egri végállomásra és leszálljon a barna hajú, mosolygós fiú, akibe, azt hiszem már akkor fülig bele voltam zúgva. 

Amikor megláttam, olyan érzés fogott el, mintha egy régi ismerőssel találkoznék, de valami izgalmas ismeretlen érzés is vegyült ebbe a pillanatba.

Találkozásunk első percei lányos zavarban teltek el, majd szokásomhoz híven magamhoz ragadtam a szót és olyan bolond dolgokkal kezdtem el szórakoztatni, mint hogy tudja-e hogy miért ferdék a lépcsők az apátság előtt? A választ persze akkor rögtönöztem, "Mert a kövér papok alatt megsüllyedt!" Akár hiszitek akár nem ( jó-jó ebben én is erősen kételkedek), de utólag erről mindig azt meséli, hogy nagyon meglepte, hogy én ilyen felszabadult és vicces voltam. Na ja, még jó, hogy nem kezdtek el baltával csapkodni a fa vicceim miatt.

Valami azért mégis lehetett bennem, ami megfoghatta, mert az első találkozásunk még véget sem ért és már a következő alkalmat egyeztettük.

És most jogosan kérdezhetnétek, hogyha ez egy megismerkedős, romantikus sztori, akkor hol vannak belőle az igazán romantikus részek, úgy mint a mindent eldöntő csók?

Na jó, elárulom, hogy aznap T. nem utazott vissza Pestre és egész éjszaka hangosan vihogva idézgettünk egymásnak a kedvenc vicces filmjeinkből. Két nevetés között csattant el közöttünk az a bizonyos első csók, ami végleg megpecsételte a "ez nem egynyári kaland lesz" érzésemet.

Miután a személyes találkozások sorra azt bizonyították, hogy élőben is ugyanannyira kedveljük a másikat mint a neten, sőt erősen tetszünk egymásnak és a találkozásainkat egyre sűrűbbre szerveztük, majd alig bírtunk várni a következő alkalomig amíg láthatjuk egymást, be kellett látnunk, hogy komolyra fordult a kapcsolatunk. Sosem beszéltük meg, hogy hányadán is állunk egymással, a világ legtermészetesebb dolga volt számunkra, hogy mi egy pár vagyunk.

Az első bálunk együtt / 2009 /

Az első szeretlek-et Ő mondta ki és még jó darabig várattam szegényt, amíg én is összeszedtem annyira a bátorságomat, hogy szavakba öntsem, amit akkor már régóta éreztem. Talán fél év is eltelt, mire igazán elhittem, hogy tényleg én kellek neki.

Sosem gondoltam volna, hogy az interneten tényleg megtalálhatjuk a párunkat, a távkapcsolatokban pedig végképp nem hittem, sőt egyenesen elleneztem, hogy nekem olyan barátom legyen aki több órányi buszútnyira legyen tőlem. Az utazás és a távolság pedig sokszor megnehezítette és próbára tette a kapcsolatunkat.

Három és fél évig távkapcsolatban éltünk, ami nem volt mindig probléma és zökkenőmentes. Bevallom, a mi filmbe illő szerelmünk az első fél évben, inkább hasonlított egy zajos olasz kapcsolathoz, mint romantikus románchoz, hiszen állandóan veszekedtünk valamin. 

Istenem… senki sem tudott úgy kihozni a sodromból, mint Ő (és fordítva). Emlékszem, hogy mennyire fájt és milyen féltékeny voltam, amikor nélkülem ment el bulizni, én pedig több száz kilométerre Tőle, csak törtem a fejemet, hogy vajon mikor talál valakit, aki jobban megnevetteti és elvarázsolja, mint én. Ugyanígy féltékeny voltam a családjára is, amikor hétvégente  - és azokon a bizonyos külön töltött, belül szenvedős Karácsonyokon - ők Vele lehetettek, én pedig csak a messzi távolból sóvárogtam utána. Volt, hogy egy-egy találkozásra 2-3 hetet is várnunk kellett. Ilyenkor én fél emberként mászkáltam a világban. / Részlet INNEN/

Legyen a Sors keze, vagy valaki másé, hogy mi a végtelen világhálón egymásba botlottunk, hálás vagyok ezért a fordulatért. Persze, ha nem ismerkedünk meg, biztosan találkoztam volna mással és végül talán sohasem tudom meg, hogy van a világban egy fiú, akivel ugyanazokon a dolgokon tudunk nevetni, akivel hosszas és néha fájó csiszolódások után, végül tökéletes csapatjátékban tudunk majd együttműködni, aki az ölelésével minden problémát és bajt meg tud oldani, akihez boldogan, dalolva, de a legfőbb, hogy kétségektől mentesen fogok majd feleségül menni és 7 évvel a megismerkedésünk után két kislány fáradt, de boldog szülei leszünk. 

Általa lettem az, aki most vagyok. Mindig támogat és ösztönöz, hogy ne adjam fel az álmaimat, ha én éppen elkezdenék kételkedni azok megvalósításában. Miatta lettem kitartóbb, szorgalmasabb és ambiciózusabb is. Mellette lettem Nő, Feleség és Anya. Ő a társam az életben, aki kezdetben csak egy barna szemű fiú volt az internetről. 

Pillanatkép az első családi fotózásunkról / 2016 /

Ahogyan Ő emlékszik: 

"Az első találkozásunk előtt a buszon, a két órás útból körülbelül másfél órát végigaludtam a legnagyobb nyugalomban, majd mikor felébredtem úrrá lett rajtam egy olyan izgalom, amit korábban talán csak a statika vizsgám előtt éreztem. Mai napig emlékszem pontosan mit viselt Fanni és arra is, hogy pár hónappal később mennyire fel voltam háborodva, amikor megtudtam, hogy elvitte egy gardróbcsere féleségre azokat a ruhadarabokat. A találkozásunk első órája úgy nézett ki, hogy ő beszélt, vicceskedett mindenfélét. Előadta, hogy amiatt ferdék a lépcsők a templom előtt,  mert kövérek a papok, meg valami kőről is kreált egy történetet... - én meg közben mosolyogtam, és csöndben voltam."

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!