Ikres babakocsival a fővárosban! /kihívások, megoldások, gondolatok /

Múlt hét pénteken nagy programunk volt a lányokkal hármasban, ugyanis ellátogattunk a The Life with Mimi blogger anyukájának Timinek és kislányának Miminek az nyárzáró piknikjére a Margitszigeten. 

Egyedül, két kislánnyal és egy ikres babakocsival. Nem kis kihívásnak tűnt, de próbáltam spontán módon gondolni rá és inkább várakozással, mint félelmekkel tekinteni a városi kalandunkra.

A lányok reggel 7-kor keltek és nagyon gyorsan, ügyesen elkészültünk. Én már előző este összekészítettem a táskánkat és az egyéb holmikat, amikre szükségünk lehet, mint például a Monello piknik plédünket, ami eddig nagyon bevált a kirándulásaink alkalmával, készítettem be kalapokat, innivalót, rágcsálnivalót, egy váltásnyi ruhát (okulva a korábbi esetekből), hordozható bilit (amit végül nem használtunk, de egy bokrot sikeresen felszenteltek a lányok), nyuszikat, cumikat és a Trixi utazós mesekönyveinket, amelyeknek most vettük először igazán nagy hasznát az utazás közben.

A vonatot, amivel szerettünk volna Budapestre utazni, direkt úgy választottam ki a menetrendből, hogy alacsony padlós (mozgássérültek számára is alkalmas) legyen, ami a babakocsi miatt könnyebbséget jelentett, hiszen egyszerűbb volt így fel és leszállni.

A lányokkal már jó ideje nem használjuk a babakocsit (egy Peg Perego Aria Twin Shopper kocsink van jelenleg), csak akkor vesszük elő, ha egész napos kirándulást tervezünk és várhatóan délben ebben alszanak. Nagyon szeretem, mert könnyű, kompakt, nagyon egyszerű kezelni, ikres kocsi létére pedig mindenhová probléma mentesen befér és kinyitott állapotában is fel tudom emelni...persze a lányok nélkül, mert velük azért már elég nehéz a szerkezet!

Az ikres babakocsikkal kapcsolatosan újra olvashatjátok a bejegyzésemet és az élményeinket EBBEN a bejegyzésben!

Korábban mindig busszal közlekedtünk, de mivel nemrég Tominak új munkahelye lett, amihez közel van a Nyugati pályaudvar, így kihasználtam az alkalmat, hogy megmutassam a vonatozást is a lányoknak. Ilyenkor mindig gyalog mentünk el az állomásra és mivel egy óránál tovább nem maradtunk a városban, csak addig amíg Apát megvártuk, a lányok gyalog is jól bírták a programot.

Most viszont tudtam, hogy nem hagyhatjuk otthon a kocsit, mert az egész várost átszelni két gyerekkel lehetetlen lett volna, főleg, ha időközben elfáradnak. 

Tehát a lányok reggel bepattantak a kocsiba és kilőttünk az állomás felé!

Szerencsére az utóbbi időben - mivel kevesebbszer utaznak benne - érdekes és persze fejedelmien kényelmes számukra a kocsizás, így nagyon nyugodtan üldögéltek, de ez nem volt ám mindig így! A mai napig kicsit lidércálomnak tűnik, amikor futva toltam haza őket, mert az unalomtól mind a ketten visítottak, én meg csak azt kérdezgettem magamtól, hogy: De miért nem élvezik a kocsizást, mint a legtöbb gyerek?

A kihívások viszont így sem maradtak el, a peronhoz vezető hosszú lépcsősor aljában állva  vettem észre, hogy nincs babakocsiknak vagy kerekesszékeseknek kialakított feljárat az igencsak hosszú lépcsőn! Csupán egyetlen keskeny vasperem árválkodott ott a biciklistáknak. Ahogy körbenéztem sehol nem láttam olyan helyet, ami alkalmas lett volna a feljutáshoz. Tehát a lányokat kiszállítottam és míg ők jöttek gyalog én vittem utánuk a babakocsit fel a lépcsőn. Ezen a problémán kicsit megütköztem, de nem feltétlenül magam miatt, hanem a mozgássérültekre gondolva, akiknek nincs lehetőségük felkapni a karjukba a kerekesszékeiket és felsétálni a lépcsőn, bár bevallom anyukaként sem volt egyszerű feladat.

Miután sikeresen feljutottunk és kifújtam magamat, megcéloztam a jegypénztárat. A családi jeggyel nagyon kedvezően jutottunk be a városba. Mindig kellemesen meglepődöm, hogy már kapok a gyerekek után kedvezményt, mert nem is olyan régen még én álltam anyukám mellett így, amikor a nagycsaládos jegyet váltotta, most pedig én vagyok ebben a szerepben.

Ezután várakoztunk egy kicsit, a lányok bár befogott füllel, de vidáman nézték a vonatokat, mire megérkezett a miénk is. A felszállásnál és a leszállásnál is rengeteg segítséget kaptunk, amin őszintén szólva mindig meglepődök és nagyon jól esik, hiszen így sokkal könnyebb volt az utazásunk ezen részen, amin bevallom még mindig izgulok, hogy hogyan fogom tudni logisztikázni a lányokat és a kocsit is. 

Az út gyorsan eltelt, főleg, hogy Sári és Dorka a tízóraival ütötték el az időt. A Nyugati pályaudvaron leszállva (szintén sok segítséggel, amin majdnem össze is kapott egy bácsi és egy fiatal férfi, hogy ki tartsa a babakocsit) egy pillanatig meg kellett állnom, hogy  végigvegyem a lehetőségeinket. Mivel az aluljáróba nem tudtam lejutni a babkocsival, hiszen nincs erre kialakított hely és liftről sem tudok, ezért egy elég nagy kerülőt téve a Westend hozzánk ellentétes végén található zebrán keltünk át a túloldalra és aztán a körútra, ahol egészen a Margit hídig toltam a lányokat.

Most jogosan kérdezhetitek hogy miért nem szálltam velük villamosra. Először is azért, mert szerintem egyáltalán nincs messze a Nyugatitól a Margit sziget és szívesen sétáltam a lányokkal még akkor is, ha nap végére igencsak leredukálódott a reggeli energiám, valamint azért is, mert a villamos zsúfoltságát és a tömeget nem mertem bevállalni az ikres kocsival és benne a lányokkal. Egyszerűbb megoldásnak tűnt, hogy sétálva tegyük meg az utat.

Időközben megállapíthattam, hogy viszonylag sok és rossz állapotú padka van Budapesten (persze vidéken sem más a helyzet sokszor). Persze nem azért, mert valami útépítő brigádban szolgáltam korábban, hanem azért, mert méterenként elakadt a kocsi kereke egy-egy mélyedésben. Eleinte ez erőm teljében még ment, mint a karikacsapás, de később már a kisebb átkelőknél is szinte rá kellett ugranom a babakocsira lendületből,  hogy meg tudjam dönteni a kocsit és fel tudjam pakolni a lányokat a járdákra.

Miközben a körút aszfaltját koptattuk, elgondolkodtam hogy a városi anyukák hogyan közlekedhetnek, hogyan bírják a tömeget, hogy sokszor kerülgetni kell másokat és minden sarkon útfelújításba botlik az ember, ami miatt néha nagyokat kell kerülni. Megértettem, hogy miért is van annyi hordozós anyuka.

A Margit hídon már a babakocsira támaszkodva tettem meg a hátralévő métereket, a tűző napon, 30 kilót tolva, teljesen egyenrangúként tudtam mosolyogni a futástól izzadt szembejövőkre. Persze nem értették, hogy mit vigyorog ez az ikres anyuka izzadságtól csatakos arccal úgy rájuk, mintha éppen a foghúzásra várna, de azért nem adtam fel, hogy kapjak egy bátorító mosolyt. Nem sok sikerrel, annál inkább a lányok!

Régen volt már, hogy ennyien megnézték őket és mosolyogtak rájuk, hogy milyen aranyosak, míg ők élvezték a városi kilátást és javarészt fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi rajongójuk mellett tolom el őket. Otthon már szinte mindenki ismer minket látásból, engem kifejezetten újdonságként ért ismét ez a nagy "rajongás" az ikrek iránt. Sütkéreztem hát Sára és Dorka celebségében és dagadtam a büszkeségtől. És persze toltam őket rendületlenül tovább.

Mire átszeltük a Margit szigetet már a legkényelmesebb cipőmben is éreztem a kis vízhólyagok születését, feltűnt a fák között Timiék sárga sátra, aminek akkor már nem csak azért örültem, mert izgatottan vártam a programot, hanem, mert végre megpihenhettünk.

És milyen kedves fogadtatásban volt részünk! Hűsítő limonádé, gyümölcs nyárs és finom sütik várták az anyukákat és a babákat a plédekkel leterített, ünnepi hangulatba öltöztetett helyszínen. Timinek ez volt az első blogos találkozója, amit anyukák számára szervezett, de olyan ügyesen és profin szervezte meg az egészet, hogy a hangulat már akkor nagyon oldott volt, amikor mi megérkeztünk a lányokkal. 

Szerintem nagyon jó, hogy vannak ilyen babás-mamás találkozók, mert szerintem az anyukáknak, közöttük nekem is nagyon fontosak ezek az alkalmak. Mindenki beszélgetett, megosztottunk néhány anyukás élményt egymással, miközben a gyerekek körülöttünk játszottak. Nagyon jó élmény volt és köszönjük Timinek, hogy megszervezte ezt a szuper nyárzáró pikniket!

Mire eljött az alvásidőt, már mindenki készülődött lassan haza, így én is beültettem a lányokat a kocsiba és mire visszasétáltunk a hídig már mind a ketten fáradtan szuszogtak. 

Biztosan azt fogjátok gondolni, hogy meg vagyok húzatva, de visszafelé is sétálva tettük meg az utat. Igen, akkor már nagyon fáradt voltam és csak az izzadásgátló reklám szövegében hallottak alapján bíztam abban, hogy az illatomon nem érezni az egész délelőtti napon sétálást, de annyira élveztem! 

A lányok aludtak én pedig ráérősen sétáltam a kocsit tolva. Nagyon régen volt már ilyen elmélyült és jóleső énidőm, amikor a lányok is jelen voltak. Sőt! Talán sohasem volt, hiszen a Sára és Dorka mellett nem nagyon van időm és alkalmam a gondolataim rendszerezésére és ráérős nézelődős pillanatokra. Mindig aggódok valamin, mindig figyelem őket, valamelyikük mindig segítségre szorul vagy éppen összekapnak. Egyszóval, ha velük vagyok a figyelmem 90%-a biztosan rájuk irányul. Most viszont békésen aludtak a kocsiban és volt egy másfél órám, hogy kikapcsolódhassak. 

Már a pályaudvarra tartva (ismét alacsony padlós járatot szemeltem ki) a lányok is felébredtek, frissen és pihenten szálltak fel a hazafelé tartó vonatra. Itt már nagyon jól jöttek a bejegyzés elején említett Trixi könyvek, amik kis méretüknek köszönhetően könnyen beférnek egy kisebb táskába is, az áruk is nagyon kedvező, viszont bármikor leköthető velük a gyerekek figyelme. Én a Rossmann-ban szereztem be őket, de ha jól tudom, akkor Spar-ban is kaphatóak. Így egy teljes vagon hallhatta, ahogy a lányoknak elmesélek egy mesét Blankáról, aki mindig, mindent sürgetett és Ő akart lenni mindenben az első. Sára eközben kérdezte meg, hogy a bácsi mellettünk miért alszik?!

+tipp: A könyvekről és még sok más hasznos ötletről Jónás Anna: Egy kicsivel könnyebben című könyvében olvastam, ami nagyon hasznos kötet kisgyermekes anyukák számára.

Bár fáradtan, de nagyon jó élményekkel és feltöltődve tértünk haza erről a kirándulásról. Azt tapasztaltam, hogy a mozgássérültek és a babkocsis anyukák közlekedésében bőven akadnak kihívások a fővárosban, ami olykor elszomorító vagy éppen bosszantó volt, de szerencsére a legtöbb esetben az emberek segítsége és előzékenysége megmenti a nehéz helyzeteket.  Örülök, hogy be mertem vállalni a lányokkal ezt az utat és kicsit ki is léptem ezáltal a komfortzónámból, mert ismét bebizonyítottam magamnak, hogy kellő lazasággal és humorral nagyon jó élményeket szerezhettünk. 

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!