Az előtejtől a tápszerig

Vannak olyan anyukák, akik annyit készülnek a szoptatásra, hogy már a várandósság alatt kiművelik magukat a témából és könyvekkel, tanácsadók elérhetőségeivel felszerelkezve indulnak a szülőszobára, hiszen szeretnék kisbabájukat azonnal a mellükre venni, amint a csöppség megszületik. Vannak azok az édesanyák, akik nagy küzdelmek árán, végül kénytelenek belátni, hogy a tápszer a megoldás. S végül létezik az anyukáknak egy kis csoportja, akik a 9 hónap alatt szinte egyáltalán nem foglalkoztak a szoptatás és az anyatej kérdésével, s így tökéletesen felkészületlenül éri őket, amikor a műtétet követő reggelen, a mosdóba csoszogás közben veszik észre, hogy a hálóingjük mellkas tájékán egyre nagyobb és nagyobb foltok keletkeznek, s korántsem azért, mert leizzadtak a mosdó felé megtett úton.

Lehet, hogy nem illik erről beszélni és némelyek most elborzadva kapcsolják majd ki a böngészőjük ablakát, amikor a következő sorokat olvassák, de egy friss anyukának, ha akarja ha nem, mégis a TEJ lesz a legfontosabb témája. Éjjel, nappal, ha van, ha nincs (akkor főleg), ha akar szoptatni, ha nem (főleg, főleg), fürdeni fog képletesen vagy ténylegesen is a tejben. Miután a baba megszületik, a kicsire irányuló kérdéseket követően az anyuka teje és annak termelődése lesz a legfontosabb beszédtéma, és mindenkinek, barátoknak, rokonoknak, de még az utca népének is közügye lesz a cici és ami benne van. Mindezek után szerintem nincs itt a szemérmeskedés helye és ideje.

Még csak 24. hetesek voltak a lányok a pocakomban, amikor döbbenten ültem fel egy reggel az ágyunkban. Kezdő anyaként éppen akkor tapasztaltam meg, hogy elkezdődött, nincs visszaút, bizony végleg anyukássá váltam mellkas tájékon.

Amikor megszületik a baba, az anyukák között - minden más beszélgetési forrást feledve - a kicsik táplálása lesz az egyik legfontosabb téma. Ki, mikor és hogyan szoptat? Igény szerint vagy az órához időzíti az etetést?  Mennyit fej és mennyi teje van és mit használ a tej serkentésére? 

A koraszülött osztályon rengeteg olyan anyuka látogatja a gyermekét, akik minden erejükkel azon vannak, hogy a pici babáikat mellre tegyék és szoptassák, még akkor is, ha csak pár cseppet sikerül a babának kiszívnia, vagy az anyukának kipréselnie magából. Különösen fontos ebben az időszakban a tejtermelés megindulása, mégis a stressz és az állandó aggodalmak miatt, gyakran apadóban van a kora babák anyukáinak eme adománya.  S vannak olyan anyukák is közöttük, akik már lemondták a tejükről, mert a sok más gond mellett már belefáradtak a próbálkozásba, hogy meginduljon vagy termelődjön fokozatosan a tejük.

A kórházban, ahol feküdtem, nagyon fontosnak tartják az anyatejet és és a szoptatást, ami szerintem különösen pozitív tulajdonsága az intézménynek. 

Miután ráeszmélten, hogy beindult a tejem, amatőr tejtermelőként, előzetes felkészülés nélkül, természetesen fogalmam sem volt, hogy mit is csináljak.  Bár kaptam egy poharat, hogy kezdjek el kézzel fejni és az eredményt vigyem le a gyerekeknek a koraszülött osztályra, halvány fogalmam sem volt arról, hogy vajon hogyan is kivitelezzem a dolgot?! (Most persze jogos a kérdés, hogy akkor mégis mire készültem 9 hónapig, ha nem ezekre a lényeges dolgokra, mint a szülés vagy éppen a szoptatás?) 

Átcsoszogtám hát a friss császársebemmel hát a csecsemős nővérekhez és megkértem őket, hogy segítsenek nekem, mert érzem és látom, hogy lenne mit adnom a gyerekeknek, csak nem tudom hogyan kezdjek neki. Nos...nem tudom leírni azt a fájdalmat, amivel az első drága cseppek megszülettek, de ezek után már nem volt megállás! Profi lettem tejtermelésben és akárcsak a nagy üzemekben, dupla fejű, elektromos mellszívóval duruzsolva éjjel, nappal, etetések után és hajnalban is "dolgoztam", amikor az estés nővérek látták el a lányokat egy adagnyi, korábban lefejt és leadott anyatejjel.

A korás anyukáknak, akik megkérdezték, hogy beindult-e a tejem, félve válaszoltam, mint egy bűnös, tudva, hogy a szobámban lévő hűtő fagyasztója már félig tele van 150 ml tejes zacskókkal, amelyek az én üzememből kerültek oda. Minden nővérke el volt ájulva tőlem, hogy császáros lévén, ilyen gyorsan és ilyen aktívan azonnal a frontvonalba tudtam állni a többi szoptatós anyuka közé. Etettem hát a csajokat, külön-külön, tandemben (ami szuper érzés, ha tudja az ember felügyelni, hogy jó helyre csorogjon a tej), bimbóvédőt használva, majd anélkül is ügyesen megtanultak szopizni a gyerkőcök. Nagyon lefárasztott minden etetés, de úgy éreztem, hogy a felém támasztott elvárásoknak bőven meg tudok felelni, mivel egyéb pótlás nélkül is jól tudtam lakatni a lányokat.

Aztán jött a fekete leves.

A tervezett hazaengedésünk reggelén, arra a hírre érkeztem az etetésre, hogy az egyik kislányomnak vért találtak a székletében a reggeli pelus cserénél. Ekkor még nem kezdtem el pánikolni és a gyermekorvos sem ijesztgetett, de amikor két nap elteltévela másik baba is ugyanezeket a tüneteket kezdte produkálni és a doktornő felvázolta számomra a tejallergia jellemzőit, akkor már igazán megijedtem. 

A tejallergia, sallangoktól mentesen és kegyetlenül fogalmazva, igazából azt jelenti, hogy a baba nem tudja feldolgozni az anyatejjel kapott tejcukrot és tejsavat, ami ezáltal kikezdi a gyomrát és vérzést okoz. 

Itt kezdődött az én önmarcangolásom kálváriája, hiszen az anyuka által megevett és elfogyasztott tejtermékek és tej okozza ezt a problémát. A szemeim előtt pedig újra és újra felrémlettek a képek, amikor szülés előtt literszámra döntöttem magamba a kakaót és ettem a tejberizst és egyéb tejben gazdag édességeket.

Napok múltán sem változott a helyzet a lányoknál és senki sem tudott semmi pontos információt mondani arról, hogy mikorra oldódik meg a dolog és mikor mehetünk haza.  Az anyatejes tápláláshoz viszont nagyon ragaszkodtak és a tápszer, mint lehetséges megoldás szinte szóba sem jött. Ennek ellenére kezdtem lelkileg egy kicsit összeomlani és haragudtam magamra, pontosabban a tejre. Ha a lányok nem kapnának a anyatejet, nem fájna a hasuk és nem kellene minden pelenkázásnál szembesülnöm azzal, hogy még mindig küzdenek annak annak megemésztésével. 

Szerintem nem kell bővebben kifejtenem, hogy mi játszódott le bennem, amikor éppen én okoztam fájdalmat a gyermekeimnek, aki előző nap még az inkubátoruk felett tördelte a kezét aggodalmában. 

Csodával határos módon, pár nap elteltével mégis úgy alakult, hogy hazajöhettünk, bár a probléma továbbra sem oldódott meg. Azzal engedtek utunkra, hogy legyek türelemmel, tartsak tej mentes diétát és szoptassak, amennyit csak tudok, mert az anyatej jó.

Itthon persze új erőre kaptam és bizakodóan álltam a dolgokhoz. Eldöntöttem, hogy nem adom fel, hiszen nem olyan fából faragtak, megadom a lányaimnak, amire szükségük van, és amit mások is jónak találnak. Próbáltam tudatosan kizárni magamból a rossz élményeket és megpróbáltam becsukni a fülemet, akkor is, amikor egy pesszimista belső hang azt sutyorogta nekem orvul odabent, hogy "Ne csináld, ártasz nekik!"

Így teltek a napjaink. A lányok szépen ettek, én pedig (látszólag) nem törődtem a pelenkák tartalmával, hiszen bíztam abban, amit a kórházban mondtak, hogy az idő majd úgyis megoldja. Az étkezéseim "nagyjából" tej és tojás mentesen zajlottak.

Mivel nem láttam igazán logikát a vissza-visszatérő vérzésekben és az én étkezéseim között, valamint egy jó kis hasfájás is felütötte a fejét, felkerestem a védőnőt és a gyermekorvosunkat, aki rögtön egy beutalóval fogadott. Indulhattunk ismét kórházba, krokodil könnyeket hullajtva és a véres pelenkákkal felszerelkezve.

A gyermek kórház csecsemő osztályán még szinte meg sem tudtam szólalni, máris azzal fogadtak, hogy az lenne a legjobb, ha leállnék az anyatejjel és a lányok tápszert kapnának. Valahol fel voltam készülve erre mégis először nagyon vegyes érzések kavargotak bennem, amikor az első tápszeres üveggel megkínáltam a gyerekeimet. Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. 

Nagyon vegyes érzéseim voltak a tápszeres etetést tekintve, mert az, hogy másfél nap alatt orvosolta a lányok széklet problémáját, végül bebizonyította, hogy tényleg az anyatejjel volt valami gond, vagyis az abban található tejcukor sok volt a lányoknak, amit a koraszülöttség miatt még éretlen gyomruk nem tudott feldolgozni. Ezt a problémát addigra már ismételten kielemezte minden családtagom, ismerősöm és szakemberek is, számomra  pedig egyáltalán nem volt könnyű mindenkinek elismételgetni, hogy igen, én (is) vagyok a probléma okozója. Mindenki az anyatej előnyeit, fontosságát és a szoptatás örömét ecsetelte nekem, amikor én már szinte rá sem bírtam nézni a melleimre és olyan bűntudat ébredezett bennem, amit eddig nagyon ritkán éreztem. Igazából megkönnyebbültem, hogy nem kell a lányoknak anyatejet adnom, nem kell szoptatnom őket és olyan volt ezt beismerni magamnak, mintha bevallottam volna, hogy lepaktáltam a Sátánnal. Mint minden kezdő anyuka marcangoltam magamat, mit tehettem volna, senki nem mondta, hogy ne tegyem, mert felesleges.

A kórházban végül csak három napot kellett eltöltenünk, mialatt én számtalanszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy "Vajon mikor érem el a kritikus mélypontot?"  Fáradtnak és összetörtnek éreztem magamat a bent tartózkodás után, úgy gondoltam, ha még valaki felhozza a tej témát, én sikítva fogok világgá futni.

Más nők küzdenek és mindent megtesznek azért, hogy legyen tejük, én pedig arra keltem azokon a napokon, hogy tocsog a pizsamám a tejben és mint a kő úgy feszülnek a melleim, ami borzasztóan fájt. Azt kívántam néha, bár ne lenne ennyi, hiszen pocsékba megy, amit nagyon nehéz feldolgozni.

Sokan furcsán és kritikusan néznek azokra az anyákra, akik nem akarnak vagy nem tudnak szoptatni és végül a tápszer mellett döntenek, de mielőtt bárkit is elítélnénk emiatt, legyen szó saját döntésről, vagy orvosi javaslatra történő tápszeres táplálásáról, úgy gondolom, hogy a mai világban sajnos akadnak bőven olyan indokok, mely miatt nem tudja mindenki megtenni, hogy szoptassa a gyermekét. Egy anyának ezt a dolgot feldolgozni éppen elég megterhelő feladat, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy mégis végig kell hallgatnia a hasznosnak tűnő tanácsokat és praktikákat az illetlen kérdéseket pedig leráznia magáról valahogy, miszerint: "Na anyuka, van elég teje? Szopizik a baba?"

Egy hónap alatt voltam igazi tejcsárda, akinek szinte csodájára jártak és úton-útfélen mindenki gratulált, én pedig úsztam a büszkeségben, aztán olyan anyuka lettem, aki próbálja elfogadni a sors ama csúfos fintorát, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni a tejével, mégis csak a melltartó betétig jutottak el az értékes cseppek.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!