Két kislánnyal és egy vágással gazdagabban - Így születtek az ikrek

Emlékszem, már alig vártam, hogy a lányaim megszülessenek, pedig még messze voltunk a 38. héttől, amikorra beütemeztük az orvosommal a programozott császárt. Bár sok kedvem nem volt ahhoz, hogy a műtét előtti két hetet kórházban töltsem, a várandósságom vége nem csak a kíváncsiságomnak kedvezett volna, hanem a testemnek is, mivel akkor már alig bírtam mozogni vagy feküdni a hatalmasra nőtt hasamtól. Sára feje folyton a bordáimban volt, Dorka pedig a bal oldalamat akarta néha kirúgni. Így utólag csodának tartom, hogy egyáltalán elfért bennem ez a két pirinyó, de annál erősebb kislány.

Persze nagyon vágytam rá, hogy amolyan „filmes” szülésem legyen, amikor az otthon négy fala között, akár hajnalban beindulnak a fájások vagy elfolyik a magzatvíz és ébreszteni kell a leendő apukát, hogy indulni kell a kórházba. Szeretek ábrándozni és a programozott császár ellenére is reménykedtem.

Aznap úgy éreztem, mintha valami megváltozott volna. Nézegettem a hasamat, vizsgálgattam magamat a tükörben és olyan volt, akár egy idegent látnék. Azt hittem azért van így, mert elkezdett leszállni a hasam, amit a védőnőm már jósolt egy ideje és ezt a változást érzékelem. A 35. hétben jártunk.

A furcsa érzés, amit reggel nem tudtam megnevezni egész nap velem maradt. Elmentem piacra. Vissza „szaladtam” az otthon hagyott pénztárcámért. Energikusnak éreztem magamat. Emlékszem olyan jól még sosem esett az ebéd, mint aznap. A várandósságom hatodik hónapjáig folyamatos rosszullétek kísértek, így akkor ennek az „apróságnak” is nagyon örültem.

Ebéd után – minden szempontból – teli pocakkal dőltem le a kanapéra és elhatároztam, hogy nem fogok elaludni, mert akkor ékszaka megint nem fogok majd tudni aludni egy szemhunyásnyit sem.

Éppen egy YouTube haul videó kellős közepén tartottam, amikor éreztem, hogy valami nagyon meleg kezdett el ömleni belőlem. Féltem tőle, hogy nem fogom észrevenni a jeleket, ha beindul a szülés, de a magzatvíz édeskés illatát - bár még sohasem éreztem azelőtt – és mennyiségét, nem lehet összetéveszteni semmi mással. Azt hiszem sokkot kaptam pár pillanatra, mert hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, csak azt hajtogattam magamnak: „Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj!”, de az eszem valójában nem volt képes felfogni, hogy igazából milyen események indultak be azokban a percekben.

Egyszer csak bekattant a forgatókönyv, amit korábban szinte ezerszer mantráztam magamban, hogy tudjam mi a teendőm. Mivel egyedül voltam otthon, így telefonáltam először a férjemnek és imádkoztam, hogy ez alkalommal azonnal felvegye a telefonját. Amikor meghallottam a hangját a másik oldalon, az enyém azonnal csődöt mondott, így két ziláló sírás között, csak annyit tudtam neki elmondani, hogy elfolyt a magzatvíz, jöjjön! Már  felhívtam az anyukámat, a védőnőt és az orvosomat is próbáltam elérni, mire a férjem hazaért és az a kép fogadta, hogy a felesége törülközővel a lába között, önkívületi állapotban „rohangál”, telefonnal a kezében. Meg voltam győződve, hogy amikor beindul a szülés én leszek a nyugodtabb, hiszen én rengeteget készültem erre a pillanatra fejben és a lányokkal hármasban éjjelente, amikor nem tudtam aludni. Tévedtem. Mert, ahogy később biztossá vált, az anyává válás egyik pillanatára sem lehet előre felkészülni, s talán pont ez a szép az egészben.

Még szerencse, hogy már egy hónappal ezelőtt összepakoltam a kórházi holmimat, mert abban az állapotban semmi sem jutott volna az eszembe a sok fontos dologból. Még azt sem tudtam mit vegyek fel? Mit illik szülésre felvenni?

Miután nagy nehezen lezuhanyoztam és felöltöztem, már száguldottunk is a kórházba. A leendő apukából persze vezetés közben tört elő az idegesség azon része, amit otthon még nem lehetett érezni és végig „bosszankodta” az utat, miközben én szépen csendben csordogáltam mellette és kicsit mosolyogtam is, mert végül megkaptam a filmes jelenetemet egy az egyben, amire vágytam.

A kórházba érve rögtön a szülészetre siettünk, ahol már vártak minket, hiszen az autóból értesítettem őket, hogy iker babás hölgy, folyamatosan csordogáló magzatvízzel és a csiga lassúnak tűnő forgalomtól gallyra ment idegzetű férje hamarosan érkeznek.

Az osztályon azonnal tüdőérlelő injekciót kaptam a 35. hétre való tekintettel, majd megnéztük a lányokat ultrahanggal, ahol majdhogynem infarktussal is kezelhettek volna, amikor az ügyeletes orvos azt mondta, hogy három fejet lát a felvételen. Persze nem voltak odabent a vártnál többen, csak akkora Dorka és Sári annyira össze voltak már nyomva a kis helyen, hogy nehéz volt őket kibogozni a fekete-fehér képen.

Minden olyan gyorsan történt. Végül arra lettem figyelmes, hogy mentőt hívnak hozzám és közlik, hogy a koraszülés miatt átszállítanak egy másik kórházba, ahol a gyerekek megkaphatják a megfelelő ellátást a születésük után. Számomra itt köszöntött be a következő sokk, amikor ráeszméltem, hogy egy vadidegen helyen, vadidegen orvos fogja levezetni a szülésemet. Sem erre, sem az ezután következő dolgokra nem voltam felkészülve.

Az új kórházba megérkezve nem volt időm aggódni a dolgok alakulása miatt, hiszen a történések még nagyobb tempóban zajlottak, én pedig már azt sem tudtam, hogy hány órája indultunk el otthonról. Vizsgálat, vizsgálatot követett, majd ezernyi kérdés és tűszúrás. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, hogy folyamatosan hallhattam a lányok szívhangját a mellettem lévő gépeken. Kiderült, hogy pont az izgágább kislányom, Sára magzatvize folyt el és annyira sietteti a kijövetelt, hogy Ő is befordult fejjel lefelé, közvetlenül a testvére mellé a rajtvonalhoz. Az orvos rákérdezett, hogy az új felállás miatt szeretnék-e inkább természetesen szülni a császár helyett?

Ledöbbentem. A választott orvosom hónapokon keresztül a császármetszésre készített az ikrek miatt, s bár a babák mindvégig egészségesek voltak és szépen fejlődtek, mint laikus első gyermekes anyuka elfogadtam a javaslatot, így lelkiekben és gondolatban is erre készültem a 9 hónap alatt. A természetes szülés lehetősége nagyon felkészületlenül és váratlanul ért, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy képes lennék megszülni a lányokat épségben.

A tüdőérlelő injekció hatására várva a doktor az javasolta, hogy gondolkozzak el a javaslaton és szóljak, ha döntöttem. Nagyon kétségbeestem, mert a legjobbat szerettem volna a gyerekeimnek. Nagy dilemmázások közepette, végül arra jutottunk a férjemmel, hogyha bírják a lányok és nincsenek veszélyeztetve odabent, akkor a tüdejük miatt mindenképpen a másnapi természetes szülést fogom megpróbálni, viszont, ha bármi más azt indokolja, akkor mehetünk a műtőbe!

Ahogy ezt így szépen lerendeztem magamban és lélekben elkezdtem magamat felkészíteni egy hosszú, várakozással és félelmekkel teli éjszakára, mint a villámcsapás köszöntöttek be a fájások. 

Azt mondják, hogy az ikres anyukák java része úgy éli át a szülést, hogy közben semmit sem érez a fájásokból. Gondolom, ha már dupla gyerek, dupla teher alapon működik a dolog, akkor ezzel kegyelmeznek meg az anyukáknak. Ennek a kijelentésnek én gyorsan a végére járhattam, hiszen olyan intenzív és gyakori fájásaim varázsolódtak a semmiből, hogy nem igazán tudtam elképzelni, hogyan fogom összerakni magamat a természetes szüléshez, ha már az első, fájdalmakkal teli óra is nagy kihívást jelentett nekem. Sajnos arról szó sem lehetett, hogy a szülős műsorokból már jól ismert fogásokat, a sétálgatást, falnak támaszkodást  vagy azon a nagy gömb labdán való elmélyült üldögélést bevethessem a fájások ellen, mivel a hasam szinte minden felületét a szívmonitorok foglalták el, amit nem vehettek le rólam a lányok biztonságának érdekében. Így fájtam jó pár órán keresztül, leginkább mozdulatlanul és az akkor már velem együtt várakozó férjem ujjait ropogtatva. Gondolatban pedig megemeltem a kalapomat minden szülő női társam előtt, akik már átestek a vajúdás hosszú folyamatán.

Ha valaki kérdezné, utólag már nem tudnám elmesélni milyenek voltak a fájások, mert ez viszont tényleg úgy van, ahogy mondják, amint megszűnnek, azonnal elfelejti őket az ember, hiszen helyette más, fájdalmat azonnal feledtető érzés költözik az emberbe.

Akkor viszont igencsak tudatában voltam a görcsöknek és mire az orvos egy fájás kellős közepén egy igencsak fájdalmas vizsgálat után, végül megkérdezte, hogy mehet-e a császár, mert Sára mégis elmozdult és nem tudnak várni, akkor erőtlenül bólintottam rá a dologra. 

Igazából nem bánom, hogy így alakult, mert nagy felelősség lett volna számomra minden előzetes felkészülés nélkül bevállalni a természetes szülést, mialatt folyton az járt volna a fejemben, hogy a lányoknak nem esik-e pont miattam bajuk.

A várandósságom alatt sokszor riadtam hajnalonként arra, hogy a műtétről álmodok. Felnyitott hasak, rosszul összevarrt sebek és az érzéstelenítés miatt lebénult lábak keringtek ilyenkor a gondolatimban. Mind-mind csupa irracionális gondolat, melyet próbáltam mindig elhessegetni. 

Aznap a szülőszobán viszont már nem volt időm a félelmeimre gondolni, csak arra koncentráltam, hogy erős legyek és a lányok rendben lesznek.

Első lépésként meg kellett innom egy nagyon sós és hideg folyadékot egy húzásra, ami érdekes módon akkor nagyon jól esett. Infúziót kötöttek a már amúgy is lila foltoktól díszes karomba és segítettek meztelenre vetkőznöm. Talán érdekes, de abszolút nem érdekelt, hogy csak egy lepedővel vagyok letakarva és egy idegen műtősfiú pakolgat engem egyik ágyról a másikra, mindezt pedig a férjem szótlanul nézi. Az sem bántott, hogy nagyjából húszan álltak körbe, amikor még szintén nagyon pucéran felléptem a műtőasztalra (és nem is kellett tüzes vasat böködni a fenekemhez, hogy igyekezzek), majd ez a sok szempár nézi azt az óráknak tűnő folyamatot is, miközben a spinális érzéstelenítést próbálják bejuttatni a gerincembe, jó párszor sikertelenül.

Amikor végre elöntött a zsibbadó melegség, pillanatokon belül érzéketlenné váltam hastól lefelé és nem is tudom, hogy mi történt pontosan ezután, mert hirtelen mindenki fénysebességre kapcsolt körülöttem. Időközben a férjemet leültették a fejem mellett, aki elvileg még viccelődött is, én viszont csak arra emlékszem, ahogy a karom, amibe infúziót szúrtak, annyira remegett, hogy a leszorító pánt erősen dolgozott azon, hogy ki ne tépjem magamat belőle.

Mindenki sürgölődött forgolódott, vágtak és szívtak, amiből én semmit sem éreztem, csak arra gondoltam, hogy nagy levegőket vegyek és a nyugalomra koncentráljak, amikor hirtelen meghallottam az első feltörő sírást a műtőben!

Az egész hercehurca előtt a nővérek pontosították velem, hogy a bal oldali baba Dorka lesz, a jobb oldali baba pedig Sára, így tudták, hogy aki elsőnek hallatta a hangját, az bizony a B babából magát A-nak előreküzdő Sára volt. Két perc elteltével, Dorka is felsírt a világrajövetele örömére.

Eddigi életem során volt már sok meghatározó élményem, melyeknek az emlékképe örökre beégett a gondolataimba. Ilyen volt,  amikor először találkoztam személyesen a leendő férjemmel és már akkor tudtam, hogy szerelmes vagyok belé, vagy amikor megkérte a kezemet azon a romantikus helyen, később pedig, amikor az oltárnál várt rám az esküvőnk napján. Képes vagyok ezeket a pillanatokat úgy felidézni, mintha csak tegnap lettek volna.

Ilyen emlék lett a lányaim születése is. Minden gyorsan történt körülöttem, de valahogy mégis pontosan emlékszem az illatokra, fényekre és hangokra, amelyek azokban a pillanatokban körülvettek. 

Miután a lányokat épségben kiemelték, odahozták őket hozzám egy gyors magzatmázas puszira, belőlem pedig feltört a megkönnyebbülést jelentő sírás. Hihetetlen volt számomra, hogy végre találkozhatok velük! Hónapokig ábrándoztam, hogy vajon milyenek lesznek, mégsem ért nagy meglepetés, amikor megláttam az arcukat. Az jutott az eszembe: "Hát persze! Csakis ők lehetnek azok!"

A lányokat ez után elvitték, hogy a gyermekorvos alaposan megvizsgálhassa őket, majd az apukájuk mellkasán melegedhessenek, míg engem összevarrtak. A műtét utáni két órás megfigyelésen a férjem hihetetlen örömmel mutogatta nekem a makkegészséges, fejenként két kilós kislányainkról készült felvételeket, én pedig csak mosolyogtam, remegtem csendesen, megkönnyebbülten és végtelenül boldogan, hiszen végre itt vannak, jól vannak és tényleg igazi nagycsalád lettünk!

Minden váratlan esemény ellenére tudom, hogy valamiért így kellett történnie, hogy átszállítsanak egy másik kórházba, hogy a férjem velem együtt tudjon várakozni a szülőszobán, majd végül Ő is ott lehessen a császármetszés közben, ami a választott kórházunkban nem lett volna így.  Vajúdás közben derült ki, hogy akkor már simán és kérdések nélkül a természetes szülést is bevállalta volna az oldalamon, ami nagyon-nagyon jól esett, ismerve, hogy mennyire rosszul volt korábban ennek a gondolatától, bármennyit is beszélgettünk róla. Én és a lányok is a legjobb ellátást kaptuk, így az orvosoknak, nővéreknek, szülésznőknek, egyszóval mindenkinek hálás lehetek, akik segítettek nekünk 2015. december 1-jén hajnalban, a Péterffy Sándor utcai Kórház műtőjében.

A szülés számomra hihetetlen élmény volt, ami hűen igazolja, hogy a császármetszés - legyen az előre tervezett vagy váratlan - lehet hasonlóan szép, de mindenképpen olyan megható élmény, mint a természetes szülés. Remélem az utóbbira lesz még alkalmam, mert nagyon szeretném azt az útját is megtapasztalni a szülésnek és születésnek.  

Természetesen vagy műtéti úton, végül ma két másfél éves, örökmozgó és vidám kislány anyukája lehetek. Ennél többre pedig nincs is szükségem!

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!