Ikrek? Akkor biztos sok gond van velük!

Rossz szokásom, hogy észre sem veszem és panaszkodok a lányokkal kapcsolatos nehézségeim miatt. Itt egy hiszti, most dühöngve ellenkeznek mindenért, aztán meg nem fogadnak szót, amikor kérem. Mindig akad valami, amiről nyafoghatok, ha a gyerekekről van szó és próbálom másnak is "bebizonyítani", hogy higgyék már el, hogy ezek az édes kicsi lányok bizony nagyon meg tudják túráztatni az embert.  

Vendégek érkezésekor (főleg nagyszülők esetében) a gyermekeim a szemem láttára képesek a "fittyet hányok anya századik kérésére" hangulatból, a "most megmutatom milyen szépen tudom elpakolni a játékaimat" stílusba váltani. Mintha csak egy jól előadott színdarabot látnék, rám pedig mindenki ferde szemmel néz, hogy miért nem tapsolom meg az év előadását!

Főleg egy nehéz nap után tudok igazán sopánkodni, amikor bosszús és fáradt vagyok, megfeledkezve ilyenkor arról a nagyon fontos tényről, hogy zűrös nap ide vagy oda, milyen nagy csoda hogy ők itt vannak nekünk! A hétköznapok rohanásában teljesen természetesnek veszem, hogy az életem részei és néha képes vagyok elfelejteni, hogy mennyire hálás lehetek értük. Olyankor jövök rá leginkább erre, amikor megállok egy pillanatra és elnézem őket, hogy milyen ügyesen esznek, játszanak, amikor maszatos vigyorral néznek rám, vagy csak lopva figyelem őket és megállapítom, hogy mennyit nőttek ismét.

Mostanában tudatosan is próbálok odafigyelni arra, hogy ne panaszkodjak a lányokkal kapcsolatosan. Eldöntöttem, hogy a mindennapokban és a blogon sem fogok ebbe a hibába esni és inkább a pozitív, valamint vidám eseményeket helyezem majd előtérbe, hogy még véletlenül se legyek "nyafi mami", aki hálátlannak tűnik a panaszkodásai miatt. De az-az igazság, hogyha a nehezebb napokról, a problémákról és a kihívásokról nem számolok be, akkor nem magamról/magunkról írok, hiszen - ahogyan sok helyen -  a gyereknevelés nálunk sem csak a vidám napokból és örömteli pillanatokból áll. Mindamellett pedig, hogy a lányok nagyon okosak, aranyosak, ügyesek és folyton folyvást csak büszkélkedhetnék velük, hiszen az estek java részében jól neveltek, szófogadóak és nagyon kedvesek, bizony nálunk is vannak olyan napok és hetek, amikor nem ismerek rá a saját gyermekeimre, mert olyan, mintha megszállta volna őket valami rosszalkodó kisördög. Olyankor pedig én is kicsit világgá mennék és nem mindig a legjobb arcomat mutatom, nem szégyellem.

Sokszor találkozok a címben említett kérdéssel és legutóbb komolyabban el is gondolkoztam erről. Tényleg olyan sok gond lenne a lányokkal, mint amennyit néha panaszkodok?  A válasz egyszerű, nem. Őszintén bevallom, hogy én nem tudom mindig olyan rózsaszín felhősen megélni az anyaságot és a gyermeknevelést, mint ahogyan az a nagykönyvben le van írva. Talán azért, mert az első pillanattól fogva sokat voltam egyedül a lányokkal a kórházban, majd később otthon is. Egyedül kellett helyt állnom két pici baba mellett, majd a nevelési kérdésekben döntenem. Sokszor aggódtam és idegeskedtem, mert nem voltak ikrek a családunkban korábban, így "úttörőként" egyedül találtam magamat ebben a különleges helyzetben. A férjem nagyon sokat segít a mai napig a lányok ellátásában, de a kreatív megoldásokban általában önállóan vettem részt. Sokszor voltam fáradt, sokszor sírtam és sokszor nem tudtam mit tegyek. Szeretem a lányaimat nagyon, de a szívemet mindig összeszorítja egy kis szomorúság, ha arra gondolok, hogy mennyi mindent csinálhattam volna másképp, ha időben rájövök, hogyan kezeljek lazábban egy-egy helyzetet és helyette inkább koncentráljak a jó dolgokra.

Mostanában dúl a dackorszak, ami nagy kihívások elé állít (ismét), mind türelem mind kreatív hiszti kezelés területén. Ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy a lányok problémás gyerekek, azt pedig még inkább nem fedi a valóságot, hogy rosszak lennének. Nagyon jószívű, barátságos, fejlett és eszes kicsik, akiknek a mozgásigényük az egekig ér az akaratuk és önállóságuk pedig még annál is tovább. Ezeket és az anyukájuk határait is szeretik feszegetni, persze nem előre megfontolt szándékkal, hanem mert éppen abban a korban vannak, amelynek ez a kihívása és feladata.

Mint felnőtt tudom és tisztában vagyok ezzel, de mint érző ember nehéz néha tolerálnom, amikor a túlerő anya tűréshatárát döngeti. Akarat feszül ilyenkor akaratnak. Általában pedig ők bírják tovább tüdővel és  ilyenkor megesik, hogy nálam elszakad a cérna.

Úgy gondolom, hogy rengeteget fejlődtem és tanultam a lányok mellett a türelemről, megértésről és még a gondolatolvasásban is szereztem tapasztalatokat, hiszen minden nap, minden percében ki kell találnom és elégítenem két másfél éves gondolatát és akaratát úgy, hogy mindenki megkapja, amit szeretne. Ennek ellenére a gyermeknevelésben is bátran lehet használni a life long learning angol kifejezést, ami az élethosszig tartó tanulást jelenti. Kihívások mindig lesznek és rá kell jönnöm, hogy a szakkönyvekben leírtak sem oldanak meg mindent. Tartanom kell a tempót, ha nem akarom újra és újra egy megoldhatatlannak tűnő helyzetben találni magamat, amit a csajok generálnak a kitalálhatatlan vágyaikkal és olykor megérthetetlen hisztijükkel. Nem mindig egyszerű, nem mindig tökéletes, de túléljük valahogy.

Azt hiszem a panaszkodással valójában nem a lányokat akarom minősíteni és nem is magamat akarom sajnáltatni, csak szeretnék valami visszaigazolást szerezni arról, hogy nem csak nekem ennyire nehéz néha, nem csak én kiabálok, akadok ki és sírok olykor-olykor. Mert attól, hogy egy anya nem mindig csak napsugár és boldogság, még lehet jó anya, még szeretheti a gyermekeit, megadhat nekik mindent a világon és nem bolond, nem depressziós és nem "folytoncsakideges". A gyerek pedig attól még tényleg lehet cuki, aranyos, édes, okos, ügyes és leginkább rajongásig szerethető, hogy néha beleköltözik valami aprócska ördög, ami viselkedésével kiborítja a szülőket. Ettől még anya, anya marad, a gyerekünk pedig a mindenünk, a rossz napok és pillanatok pedig mindig elmúlnak.

Ikrek? Akkor biztos sok gond van velük!

Gond? Az nincs! De munka, az van!

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!