Házasságról, anyaságról, rólam és a rossz időszakomról

Nemrégiben egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. Nem állítom, hogy már végérvényesen pontot tudok tenni ennek a végére, de most jött el az idő, hogy erről Nektek is meséljek, mivel úgy érzem, hogy határozottan inkább kifelé tudok nézni a gödörből és nem vissza a mélyére. 

Talán ott kezdődött, amikor lassan egy évvel ezelőtt megszakadt egy számomra fontos kapcsolat az életemben. Nagyon nehéz volt feldolgoznom ezt a veszteséget, főleg azért, mert a mai napig nem kaptam választ arra, hogy ennek miért kellett így történnie, és mert a legrosszabb időszakban maradtam barát nélkül...

A napok java részében egyedül voltam a lányokkal, két gyermeket ellátni és nevelni pedig a vártnál is nehezebb lelki és fizikai feladatnak bizonyult, ami megviselt és folyamatosan önmagam korlátaival szembesített. Kudarcként éltem meg az anyaságot. A házasságomban pedig valami hasonló kimerültség, valamint ingerültség ütötte fel a fejét, ami miatt rengeteget veszekedtünk és eltávolodtunk egymástól. Kétségbeesetten álltam a darabjaira hullott életem felett és nem voltam benne biztos, hogy helyére tudom-e majd rakni a kirakó szétesett darabjait. Házasság, gyerekek, kevés idő egymásra, fáradtság, a hétköznapok szürkesége és rohanása, még a legerősebb kapcsolatokat is megviseli. Olyan problémák voltak ezek, amelyekről nap, mint nap hall az ember, hogy léteznek, de nem ismeri feltétlenül fel, amikor vele történik meg.

Részemről akár nevezhetjük ezt az időszakot szülés utáni depressziónak, a bezártságtól és egyedülléttől való befordulásnak, amikor az anyukák hirtelen elzárva érzik magukat a külvilágtól, amikor rájönnek, hogy csak a gyerek körüli teendők teszi ki minden idejüket, hogy saját magukra eközben csak napi néhány perc jut, ami kifullad egy gyors fésülködésben, hogy a legtöbbször viselt ruhadarabjuk egy foltos melegítőnadrág és a nőies darabok még váratnak magukra a szekrényben, hogy  lassan nem tudnak összerakni egy értelmes felnőtt mondatot, mert egész nap jórészt csak gügyögnek és állathangokat utánoznak, hogy úgy érzik nem hasznos részesei már a társadalomnak, pedig közben kőkemény melót nyomnak egész nap, hogy a gyereknevelés valójában nem kifizetődő, mert vannak időszakok, amikor semmi mást nem kapsz csak kiabálást, vagdalkozást, rugdosódást és a nap végén megszakad a szíved, hogy senki sem köszöni meg, hogy a lelkedet kiteszed, hogy gyereket nevelj, házasságot tarts életben és működtesd a háztartást, hogy beleivódik minden idegszáladba az anyaság, kiszorítva a nőiességet, és hogy mindenki azt várja, hogy rózsaszín felhőkön ugrándozz, mert a gyereked olyan cuki, pedig te sokszor inkább kitennéd az erkélyre, hogy ott folytassa a hisztizést.

Büszke vagyok ezekre az érzésekre? Nem. De felvállalom, hogy ez is én vagyok és nem minden baba hintőpor illatú, ahogy a reklámokban vagy magazinokban látni. Elfogadom és ma már megbékélek vele. Nem szeretném túlmisztifikálni az anyaságot, mert sok anyának szerintem azért állandó társa a lelkiismeretfurdalás, hiszen ömlik ránk, hogy "legyéltökéletesanya", "legyéltökéletesfeleség", "legyélmegértőtárs" és "legyélszórakoztatóbarátnő". Nekem beletört a bicskám ezekbe. Ez van. 

De tudjátok mit? Ez nem baj! 

Egy nagyon kedves barátommal beszélgettem a múltkor és elmeséltem neki, hogy úgy érzem az életem egyik területén sem tudok jól teljesíteni és a túlzott megfelelési kényszer, ami sokszor kudarc élményeket szül, lassan teljesen kifordít magamból. Azt mondta, hogy nem baj, ha kimondom, hogy rohadt nehéz. Nem baj, ha néha úgy érzem elbírhatatlan terhet bízott rám az élet. De ez egy időszak. El fog múlni. És el is múlik, csak tudni kell elengedni.

Néha nagyon szeretnék olyan ember lenni, mint sokan, akik azt mondják: "Ne foglalkozz vele!" vagy "Felejtsd el, nem számít!", mert akkor csak rándítanék egyet a vállamon és már nem is érdekelne, ami az előző pillanatban még rosszul esett, vagy bántott. Nem vagyok sajnos ilyen ember. Nekem egy kicsit több idő kell.

Mindig is optimista és életszerető embernek tartottam magamat és nagyon megrémített, amikor reggelente a tükörbe nézve egy fáradt és ingerült arcot láttam a régi mosolygós helyett. Aki nem látta a jó dolgokat maga körül, csak őrlődött magában. Soha többé nem akarom ezt az arcot látni, mert nem voltam jóban vele.

Azért írtam le mindezt, mert már a múlté. Ahhoz, hogy valaki tovább tudjon lépni, fontos, hogy ne csak maga előtt tolja a problémákat, és reggelente ne azzal a gondolattal kezdjen bele a napba, hogy "Majd holnap foglalkozom a problémákkal!", majs lustán elterül a kanapén kezében egy tábla csokival és belesüpped az önsajnálatba. Ez nem megoldás. Ma már tudom. Csak egy kicsit tovább tartott rájönni a megoldásra, mint gondoltam.

Ma már viszont meg tudok bocsátani, nem csak másoknak, de magamnak is. El tudom engedni azokat a dolgokat, amik ártanak nekem. Már nem az én problémám többé! Mára már kiegyensúlyozottabbnak és mondhatni békésebbnek érzem magamat, reménnyel telve, amiben sokban segített az is, hogy újra elkezdtem blogolni. Elmondani, elmesélni, megbeszélni, a gyógyulásom kulcsa. Magamban tartva, dühöngve, mint egy betegség, belülről emésztett fel.

Mostmár tudok reménykedni sőt, látom, hogy jobb időszak jön, mert már túl látok a kuszaságon a fejemben. Látom, hogy nem vagyok egyedül. Már tisztul a kép és  látom néha a mosolyt is a tükörben reggelente, és ez most pont elég. Ahogy anyaként, feleségként és nőként is pont elég vagyok.

+tipp: Nemrégiben ráakadtam az egyik könyvesboltban LEE CRUTCHLEY - RAGASZKODJ A BOLDOGSÁGHOZ című munkafüzetére, ami nem csak egy önsegítő könyv a sok tucat közül, hanem minden nap pár perc lehetőség arra, hogy meglássuk a jó és szép dolgokat, amik segítenek megerősödni és újra talpra állni egy nehéz időszak után.

Nem mondom hogy nem lesz több nehéz helyzet az életemben, de az biztos, hogy most a "gyógyulás" útjára léptem. Nem kell szégyellni, ha az ember rosszul érzi magát, hiszen mindig akadnak olyan nehézségek, amiket nem egyszerű megoldanunk és talán jobban megvisel bennünket, mint gondolnánk. De ettől nem vagyunk rosszak, nem vagyunk bolondok, idióták, de még klinikai esetek sem, csak meg kell találni a kiutat. Apró,pici lépéseket kell tennünk előre és a legfőbb, ha közel vagyunk már a gödör pereméhez még véletlenül se nézzünk vissza. Ha elhatároztuk, hogy lezárunk magunkban valamit, már ne számítson mi történt a múltban, csak másszunk kitartóan tovább, ki a fényre!

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!