Egy dolog, ami megváltoztatja az életedet - Elengedés

Mindig olyan ember voltam, aki sokáig tudott rágódni dolgokon. Ilyenkor az ismerőseim és a családtagok azt mondták: Hagyd már! Felejtsd el! Lépj tovább rajta! És én bármennyire is szerettem volna így tenni, mégiscsak tovább gyötrődtem kérdéseken, válaszokon, mi lehetett volna ha-kon és egyéb értelmetlen gondolatokon. Aki hozzám hasonlóan folyton agyal és lelkizik valamin, tudja, hogy ez egy borzasztóan fárasztó és néha igencsak zavaró tulajdonság, így ezt megelégelve, eldöntöttem, hogy változtatok. El kell engednem azokat a dolgokat, amelyeken feleslegesen őrlődök.

kép forrása: we<3it

Mert, amikor már sokadik este fekszek nyitott szemmel és álmatlanul az ágyban azon tűnődve, hogy mi lesz velem a jövőben, jó felé haladok-e, azon töprengek, hogy vajon jó anya és jó feleség vagyok-e, vagy azzal kínzom magamat, hogy miért nem vagyok elég egy barátsághoz, esetleg mit mondanak mások a hátam mögött, akkor bizony elegem lesz a gondolkodásból és az ilyen felesleges gondolatmenetekből.

Sok-sok éven át magamra vettem mások véleményét, sőt, számított is nekem, amit mások mondtak. Ezek a képek viszont sokszor hibásak voltak és nem engem jellemeztek, amit én nem láttam csak azt, hogy ismét nem tudok tökéletes lenni. 

Az elmúlt években több barátot veszítettem el, mint kellene és nagyon szenvedtem ettől, mert úgy éreztem csakis én lehetek a hibás. Biztos van is némi igazság ebben, mert senki sem tökéletes, de rájöttem, hogy egy barátság, ami nem bír ki pár kilométer távolságot, ami megszakad az első igazi nehézségnél, vagy eldobható, mintha nem is lett volna, akkor az sosem volt igazi barátság. 

Sokat foglalkoztat a jövőm kérdése is. Érzem, hogy valamit tennem kell, de még nem látom az utat, amin elindulhatnék a céljaim felé. Mostanában nagyon sokat gondolkozom azon, hogy az itthon töltött évek után mit is szeretnék csinálni. Szeretnék a jövőben valami egyedit alkotni a munkámmal, szeretném szenvedélyesen csinálni, amiből élek. De a hogyan-ra még nem tudom a választ.

Esténként, amikor a gyerekek már alszanak végigfuttatom magamban a nap eseményeit és marcangolom magamat az anyaként elkövetett hibáim miatt. Igen, lehettem volna türelmesebb, igen taníthattam volna ma valami újat nekik, igen, csinálhattam volna jobban és igen, észre vehettem volna, hogy már teljesen mások az igényeik, mint amihez eddig hozzászoktam. Végül rájövök, hogy nálam rosszabb anyát még nem hordott hátán a föld, ami nem túl szívderítő gondolat az esti elalvás mellé.

Aztán egyik nap elegem lett a folytonos önmarcangolásból és elkezdtem a gondolataim mögé nézni. Hogyan tudom ezeket az ártó dolgokat pozitívra változtatni? Hogyan tudok változtatni a hozzáállásomon és a buta gondolataimon? 

Szépen lassan kezdtem elengedni azokat a dolgokat, amelyek miatt korábban képes voltam órákig forgolódni az ágyban, mégpedig úgy, hogy többé nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. 

Szépen lassan felhagytam azzal, hogy mindenkinek meg akarjak felelni és más véleményétől függjek, hiszen mégis mit számít, hogy más mit gondol, ha én és a szeretteim pontosan tudják, hogy milyen vagyok? Nem siratom már a régi "barátságokat" sem, hiszen vannak olyan értékes emberek az életemben, akikről tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Már nem aggódom a jövőm miatt, hiszen lesz ami lesz, valamit úgyis ki fogok találni, hiszen eddig mindig az eszembe jutottak jó ötletek és az élet is valahogy közrejátszott abban, hogy jól alakuljanak a dolgaim. Hagyom, hogy a dolgok folyjanak tovább a megszokott mederben és rátaláljak végül az utamra. Ami pedig az anyaságot illeti, a gyermekeim mosolygása és ölelésé éppen elég bizonyíték ahhoz, hogy tudjam, ha nem is mindig tökéletes, de elfogadható és szerethető anyuka vagyok a szemükben. 

Elengedtem az ártó gondolatokat, nem pörgök tovább válaszok nélküli kérdéseken és nem emésztem magamat olyan dolgokon, amelyek lehet, hogy nem is az én hibámból alakultak úgy ahogy. 

Az elengedés pedig felszabadító tud lenni, mert abban a pillanatban, amikor eleresztjük ezt a sok apróságot, ami éjjelente is képes ébren tartani bennünket, akkor érezhetjük igazán, hogy megkönnyebbültünk, és mint egy súlyos madár, ami eddig ott tollászkodott a vállunkon, most végre elrugaszkodott onnan.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!