Az élet nem blogger oldala, ami a blogolásból kimarad

Ha jönnél velem szemben az utcán, simán elmennél mellettem, hiszen nem látnál mást, mint egy középtermetű, gimnazista kinézetű, igencsak átlagos külsejű lányt. Látnád a karikákat a szeme alatt, a sebtében elkészített frizuráját és azt, ahogy esetleg küszködik kicsit, hogy az ikres babakocsit felemelje a padkára. Nem az fordulna meg először a fejedben, hogy ő az a lány, akinek – az interneten - tökéletesnek tűnik az élete.

Szürke kisegérből valaki…

Általános iskolában minden erőfeszítésem ellenére nem igazán sikerült beilleszkednem  a menő lánybandába. Sokat csúfoltak, mert kissé különc, könyvkukac és az osztály bohóca szerepben tündököltem. Nem egy álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy terveken agyaltam, hogyan lehetnék elfogadottabb a társaim körében.

A gimnáziumi gólyatáborba már magabiztossággal felvértezve (nem tudom, hogy honnan merítettem az erőt) indultam, hiszen tudtam, hogy nem mindegy hogyan indítjuk azt a bizonyos tiszta lapot. 

Biztosan sok embernek szúrtam a szemét a viselkedésemmel, de végül - csodával határos módon - elértem, hogy már akkor megválasszanak tiszteletbeli osztálytitkárnak, a nagy hangom és a minden lében kanál stílusom miatt. Mert ilyen vagyok. Néha nagyhangú és olyan, aki szeret a középpontba kerülni azzal, hogy másokat szórakoztat.

Sokan talán beképzeltnek hisznek, talán igazuk is van. A kelleténél tényleg többet foglalkozok magammal, a gondolataimmal és azzal, hogy mások mit gondolnak rólam.

Sok embernek első ránézésre (és másodikra sem) talán nem vagyok szimpatikus a magabiztosságom, harsányságom és a hebrencsségem miatt, pedig a máz mögött azért jóval több rétegből állok. Korántsem vagyok olyan bátor és szókimondó, mint amilyennek sokszor tűnök. Tele vagyok bizonytalansággal és kérdésekkel.

Enyém lett a szőke herceg, a kacsalábon forgó palota és a tündéri porontyok…

Többen írták már nekem a blog kapcsán, hogy az életem olyan, mint egy tündérmese és irigylésre méltóak azok a dolgok, amik velem történnek, mint például a lánykérés, az esküvőm, a házasságom és a gyerekeim. 

Az életemben tényleg sok minden miatt lehetek hálás és gyakran kérdezem is magamtól, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a sok jó dolgot, ami velem történik?   Ha jobban belegondolok, nagyon szerencsés vagyok és áldom a sorsot, hogy a tenyerén hordoz, de azért nem mindent nyújtott tálcán elém az élet. 

Párszor említettem már a blogon, de a teljes történetét még nem meséltem el (időközben ITT már olvashatjátok), hogy hogyan ismertem meg T.-t és milyen utat jártunk be mi együtt, ami néha egyenes volt, de akadtak bukkanók is bőven.

Három és fél évig távkapcsolatban éltünk, ami nem volt mindig probléma és zökkenőmentes. Bevallom, a mi filmbe illő szerelmünk az első fél évben, inkább hasonlított egy zajos olasz kapcsolathoz, mint romantikus románchoz, hiszen állandóan veszekedtünk valamin. 

Istenem… senki sem tudott úgy kihozni a sodromból, mint Ő (és fordítva). Emlékszem, hogy mennyire fájt és milyen féltékeny voltam, amikor nélkülem ment el bulizni, én pedig több száz kilométerre Tőle, csak törtem a fejemet, hogy vajon mikor talál valakit, aki jobban megnevetteti és elvarázsolja, mint én. Ugyanígy féltékeny voltam a családjára is, amikor hétvégente  - és azokon a bizonyos külön töltött, belül szenvedős Karácsonyokon - ők Vele lehetettek, én pedig csak a messzi távolból sóvárogtam utána. Volt, hogy egy-egy találkozásra 2-3 hetet is várnunk kellett. Ilyenkor én fél emberként mászkáltam a világban.

Három és fél év, sokszor fárasztó buszozások, korán kelések és hajnalban búcsúzások, egy majdnem szakítás, veszekedések, hiányt kissé sem csökkentő MSN és SMS beszélgetések után végül összeköltözhettünk.

DE hová?

A mi kis otthonos lakásunk nem talált ránk sitty-sutty módon. Egy évig kerestük az otthonunkat, néha reménytelenül, miközben "érdekesebbnél-érdekesebb" (értsd: gyatra, gyatrább és még gyatrább) ingatlanokban és rámenős, megbízhatatlan, minket komolytalannak tituláló ingatlanosokkal (az egyik konkrétan velem nem volt hajlandó beszélni, mert nő vagyok...mindegy amúgy sem volt túl illatos a lehelete, szóval még jól is jártam) találkoztunk. Próbáltak minket átverni, kihasználni, hogy fiatalok vagyunk és egyszer sajnos majdnem meg is jártuk nagyon csúnyán az álom otthon keresését.

Volt, hogy Ő volt a padlón és volt, hogy én. Nem hittük, hogy valaha megleljük az otthont és ezerszer sutba vágtuk majdnem a listánkat, amire felkörmöltük a vágyainkat a lakással kapcsolatosan. Aztán egyszer csak - amikor már majdnem feladtuk - ott volt a lakás, amire vágytunk, ahol nem kellett egy álmunkból sem leadni, az eladók kedvesek voltak, az ingatlanos nem sok vizet zavart és mi beköltözhettük!

Persze a szépen berendezett otthont sem adták ingyen és munka nélkül! Bár a családunk támogatott és segített minket mindenben, sokszor nekünk kellett megbirkózni a váratlan munkákkal, amit a lakás rejtegetett. 

A kulcsátadás napján a lehető legfinomabb pizzát ettük ebédre, miközben tetőtől-talpig porosak voltunk, hiszen elkezdtük már aznap a felújítást. Hónapokig állt a por a lakásban és a csupasz falak között, egy matracon aludtunk, miközben egyetlen égő világított nekünk esténként. Így készültem az államvizsgámra - néha sötétben, amikor T. villanyt szerelt - és ekkor jegyeztük el egymást hivatalosan. Az ünnepségen még javában lógtak a vezetékek a konyhánk plafonjából, a padlón pedig egy nagy darabban hiányzott a járólap, de legalább már láttuk a felújítás végét (megjegyz.: pedig a mai napig nem fejeztük még be).

Az esküvőszervezést, a kisebb nagyobb bukkanók ellenére nagyon élveztem. Bár sokat veszekedtünk előtte és egyáltalán nem így képzeltem el a nagy napra való hangolódást, az esküvőnk jól sikerült és olyan volt, amit megálmodtam: egyszerű és szép. A vitáink ellenére arról szólt, amire vágytam, a kettőnk közötti kapcsolatról.

A házasságunk könnyű. Értem ezalatt, hogy bár vannak harcaink egymással, nagyon jó csapat vagyunk és ügyesen együtt tudunk dolgozni. Sokszor azt vesszük észre, hogy kiegészítjük egymást. Egyikünk sem haragtartó típus és Ő jóval több dolgot néz el nekem, mint én neki. Tudom, hogy a környezetünkben sokan úgy gondolják, hogy Ő papucs férj, de ez egyáltalán nem igaz. Mindent megbeszélünk együtt, mielőtt döntenénk valamiben és Ő igenis oda tudja nekem mondani a véleményét, ha arról van szó, ellenben a fuga színéről is megkérdezi a véleményemet, még akkor is ha tudja, hogy vajmi keveset konyítok ezekhez a témákhoz. (Mellesleg Ő tudja az összes blogger nevét, akiket olvasok.) Bár én vagyok a nagyobb hangú és a forróbb fejű, egy vitában miattam repkednének tányérok, de teljesen egyenrangú felek vagyunk a házasságunkban. Azt hiszem sokat tettünk már eddig is a kapcsolatunk érdekében, hiszen le kellett már többször mondanunk számunkra fontos dolgokról, várnunk kellett egymásra, ami néha nagyon nehéz volt, sok mindenen mentünk keresztül együtt, de így tanultuk meg becsülni azt, ami kettőnket összeköt.

Egy gyerek érkezése megváltoztatja a családot…pláne két gyerek érkezése! A babaillat és a pihe puha babatalpak, az édes mosolyok mellet, a gyereknevelés mind a kettőnket próbára tesz.

Sokat változunk, és sokat kell változtatnunk magunkon. Nehéz megszokni és néha kibillent a tűrésből, hogy fáradtak vagyunk, hogy néha nem tudjuk miért sírnak a lányok és a kérdés "Mikor alusszák már át az éjszakát?"

Már nem csak férj és feleség vagyunk, hanem APA és ANYA is, mely feladathoz még mi is csak most növünk fel. Érezzük, hogy mekkora rajtunk a felelősség és ez néha megrémít bennünket.

Minden nehézség ellenére nagyszerűen együtt tudunk működni a gyerekekkel kapcsolatos dolgokban és egyet értünk a gyereknevelési kérdésekben. Emiatt még sosem veszekedtünk. Örülök, hogy teljes értékű szülő és nem gondolja úgy, hogy csakis a nő dolga a babázás. Jó nézni, hogy mennyire szereti a lányait.

Bár a házasságunk mostanában háttérbe szorult és a legfőbb beszédtémánk középpontjában a gyerekek állnak, úgy érzem, hogy új szerepeink nem vesznek el az egymás iránti érzéseinkből, sőt mélyítik azt.

Esténként fáradtan, pillanatok alatt alszunk el és sokszor érzem, hogy hiányzik, még akkor is, ha mellettem van. Mint ahogy sok dolog, a meghitt kapcsolat, a ráérős filmnézős esték, kettesben eltöltött vacsorák is háttérbe szorulnak valami egészen más – sokszor talán fárasztó -, de boldog elfoglaltság érdekében. Nehéz ez az időszak, dolgoznunk kell  kettőnkért és a születőben lévő családunkért.

Sikerekben gazdag, blogos új élet!

Amikor elkezdtem blogot írni, még egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha ennyien fogják /fogjátok olvasni. Egy könnyű kis kikapcsolódás volt. Azóta egyre több olvasó gyűlt körém, akiknek, -bármennyire is próbálom elhitetni magammal, hogy nem így van -, de egyre fontosabb a véleménye.

A bloggal együtt vállaltam egy olyan "nyilvánosságot", ami miatt nagyon sok ember első kézből értesül a legbensőbb gondolataimról, örömeimről, ismerik a hibáimat, jó és a rossz oldalamat egyaránt. Ezáltal pedig egy sebezhető felületté váltam, hiszen aki vállalja a rossz tulajdonságait és meg is mutatja azokat, könnyen talál olyanokra is, akiknek ez egyáltalán nem szimpatikus. Számomra ez együtt jár a blogolással, úgy ahogyan a negatív kritikák is. Ha már nyilvánosságra hozom az életem egyes részeit, akkor nincs jogom kikérni magamnak, ha mások kommentárt fűznek hozzá nem igaz?  Bár már több, mint 5 éve blogolok, még mindig nem tudtam páncélt növeszteni a negatív hozzászólások ellen. Ha kapok egy rosszindulatú megjegyzést, képes vagyok napokig rágódni rajta (sejtem, hogy sokszor ez a rosszmájú kommentelő célja...sajnos) és törni a fejemet, hogy hogyan tegyek ellene, hogyan lehetnék jobb, hogy ezeket elkerülhessem. Aztán rájövök, hogy nem tehetek semmit, hiszen a rosszindulat, a féltékenység esetleg az irigység szülte hozzáoszlásokon én tudok a legkevesebbet változtatni. 

Amikor megjelent a blog életében az első terméktesztelési lehetőség, majd kiugrottam a bőrömből, hiszen nagy elismerésként éltem meg, hogy egy cég lát a blogomban annyi fantáziát, hogy bemutassam általa azokat a terméket, amit felajánlanak.

Butaság lenne azt mondani, hogy nem származik ezekből hasznom, hiszen ki ne örülne neki, ha a legújabb sminktermékeket nem kellene megvennie a boltban, hanem ingyen megkapná és cserébe csak egy aprócska bejegyzést kellene  róla írnia, amiben bemutatja azt.

Sokan csak azt látják, hogy egy blogger halomra gyártja a szponzor bejegyzéseket, de a munkát, amely ezek mögött a beszámolók megszületése mögött van, már nehéz észrevenni. Bár én nem tartom munkának, hanem inkább kikapcsolódásként tekintek a blogra, többször kerültem már olyan helyzetbe, hogy határidős bejegyzést kellett megírnom, mert ígértet tettem rá, vagy elvárták azt tőlem. Apropó elvárások. Bár elsősorban magamnak, hobbiból blogolok, egy nem is olyan csekélyke részem azért azt szeretné, ha a munkám másoknak is tetszene, így az agyam egyik hátsó kis szegletében minden bejegyzés megírása előtt ott motoszkál a kérdés: Érdekelni fogja ez az olvasókat? Meg szeretnék felelni a követőim elvárásainak és vannak alkalmak, amikor meg kell felelnem egy cég elvárásainak, ami miatt aztán, ha nagyon ellenkezik az én nézeteimmel (volt már ilyenre példa sajnos) akkor ki kell állnom azért, hogy a bejegyzés megmaradhasson olyannak, ami engem tükröz. Nagyon nehéz úgy lavírozni, hogy a kellemest a hasznossal összekötve, ne csináljak a saját blogomból reklámtáblát. A másik nehézséget a bloggal kapcsolatosan a kapcsolatépítés jelenti a számomra. Bár könnyen barátkozom és nem esik nehezemre idegenekkel beszélgetni, sosem tudtam csak azért szóba állni valakivel, mert tudtam, hogy nekem abból hasznom származik majd a jövőben. Rossz vagy nem rossz, nekem nem megy a  -  csúnya szóval - smúzolás.  Éppen ezért sokszor nehezen veszem rá magamat arra, hogy különböző rendezvényeken megjelenjek és minél több emberrel megismerkedjek. Tudom, hogy ezzel nem jutok előrébb a blogos szférában, de ilyen téren sajnos kifejezetten magamnak való blogger vagyok, még akkor is, ha amúgy tényleg nagyon szeretem a társaságot.

Mostanában egyre kevesebb időm jut az írásra, ami sokszor frusztrál, de az utóbbi időben megtanultam félre tenni ezt az érzést, mert van egy fontossági listám, amelynek az első helyeit most mindenképpen a lányaim foglalják el. Számomra csak úgy élvezetes a blogolás, ha nyugodtan leülhetek és elszöszölhetek a bejegyzések megírásával és a képek szerkesztgetésével, összecsapott munkát nem szeretek kiadni a kezemből. Teljesen maximalista vagyok ilyen téren, hiszen számomra az írás egy olyan közlési forma, ami a szenvedélyemmé vált. 

S hogy miért írtam le mindezt? 

Először is azért, mert szerettem volna, ha egy kicsit jobban megismertek, hogy bepillanthassatok a kulisszák mögé,   s hogy tudjátok, akár elhalmoz engem a sors akár nem, jó napjaim vannak vagy sem, sikeres vagyok vagy sem, jó anya és feleség vagyok vagy sem, semmi nem lennék egy jó társ, a családom és a barátaim nélkül. Nem lennék az aki, ha nem nyújtom ki a karomat olykor a lehetőségekért és nem élem meg a kudarcokat is, ha nem sikerül valamit elérnem. Nem lennék boldog, ha minden csak úgy az ölembe hullana, ellenben hálásnak érzem magamat az életért, amelyet élhetek. 

Nő vagyok, feleség vagyok, anyuka vagyok, barát vagyok és blogger vagyok. A magabiztosság máza alatt én is ugyanolyan sebezhető, tökéletlen, álmodozó, naiv, olykor bátortalan vagyok, mint bárki más, aki szembe jön veled az utcán.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!