A stílusom

Világéletemben nyughatatlan voltam, s ahogyan magamat kerestem, nem csak a személyiségem formálódott, de a külsőm is folyamatosan változott. Mára már megtaláltam a hozzám leginkább passzoló dolgokat, de frizurámmal és egy-egy divatos kiegészítővel vagy ruhadarabbal még mindig szeretek kísérletezni.

Amikor vad és lázadó voltam, csak feketét voltam hajlandó viselni, a ruháimhoz pedig acélbetétes bakancsot választottam. Aztán előbújt a szerelemre éhes énem, dobtam a sötét cuccokat és elkezdtem feszesebb farmerokat és felsőket hordani. Ekkor költözött a ruhatáramba a púderrózsaszín árnyalat, amit azóta is nagyon szeretek és talán a legelőnyösebb szín a számomra.

Folyamatosan csiszoltam és finomítottam a ruhatáramat. De  sokszor még így is megesett, hogy olyan ruhadarabokat is megvettem, amiket aztán soha nem vettem fel, mert rájöttem, hogy valójában nem is tetszik és viseltem olyan szetteket is, amikről így utólag tudom, hogy borzasztóan előnytelenül álltak.

Ma már tudom, hogy alacsony lány lévén nem szerencsés nagyon mini szoknyát viselnem, főleg, hogy a combjaim sem túl vékonyak, és a garbók úgy állnak nekem, mintha levágták volna a fejemet. A piros színtől egyenesen rosszul vagyok, a szürke pedig akkor jó barátom, ha kerülni akarom a feltűnést és biztonságban szeretnék lenni. Tudom azt is, hogy a rövid bubi frizkóval is lehetek vonzó, ahogyan a vállig érő haj és középfrufru is nagyon előnyös az arcformámhoz. Bár a jövőben nem szeretném az egész hajamat festetni ez biztos, az ombre nagyon tetszik, a sötét színek viszont inkább fáradttá teszik az arcomat és nem is tudok azokkal az árnyalatokkal kibékülni.

Rájöttem már arra is, hogy kantáros nadrág is lehet ugyanúgy nőies, mint egy feszes csőgatya és tornacipőben is érezhetem magamat csinosnak, akárcsak magassarkúban, igaz utóbbit ritkábban van alkalmam hordani mostanság.

Bár titkon mindig is irigyeltem azokat a lányokat, akik egyszerű ruhákban és kiegészítőkkel is kifinomultan elegánsak tudnak lenni, nekem a szimpla fehér póló+farmer összeállítás sosem volt elég. Mindig szerettem belecsempészni az összeállításaimba egy feltűnő karkötőt, vagy  sapkát, amitől kicsit más lesz a végeredmény. Mert bárhogy néztem, nekem ez túl egyhangúnak tűnt magamhoz képest. Mindig mentem a fejem után, a divatirányzatokat hébe-hóba követve.

A lányaim születése után éreztem azt, hogy valahol elfogadtam a testem, sőt hálás vagyok azért, amit kaptam és egyre nagyobb bátorsággal kezdtem öltözködni. A nagy pocakos élet annyi ruhámtól elválasztott, na nem mintha nem imádtam volna várandósan öltözni, de a  vége felé, amikor már alig jött rám a kismama nadrágom, akkor nagyon vártam,  hogy végre pocakmentesen újra feltúrhassam a gardróbomat a rég elfeledett darabjaimért.

Talán a 9 hónap is szükséges volt ahhoz, hogy véglegesen megismerjem és elfogadjam magamat. Hogy ne csak a ruhákat szeressem, hanem azt a testet is, amiket beléjük csomagolok. Mert úgy gondolom, hogy addig úgysem tudja jól érezni magát senki sem a ruháiban, amíg a bőrében nem érzi, úgy hogy rendben van.

Ha vásárolni indulok, már nem kerül a kosaramba minden, ami egy kicsit is megtetszik. Tisztában vagyok vele, hogy mi áll jól és mi lenne abszolút pénzkidobás, ha mégis megvenném. A színekkel és stílusokkal viszont folyton kísérletezek, izgalmas kaland, ami még talán a vásárlás örömén is túlmutat mostanában. 

Már nem figyelem lopva az elegáns lányokat, már nem szomorkodom, hogy én miért nem lehetek ugyanolyan.  Jó érzés, hogy az egyik pillanatban lehetek felelősségteljes anyuka ceruzaszoknyában, a következőben pedig bohém egyetemistának tűnhetek sportos pulcsiban és sapkában. Izgalmas játék ez, amit sosem fogok megunni.

Ui.: A ONE little MOMMA bloggerének Kilee-nek a sítlusát egyenesen imádom, és ha csak egy valakit utánozhatnék le ezen a világon, akkor biztosan Ő lenne az. De erről majd egy következő posztban.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!