Szoptatás második nekifutásra

Amikor Sárinál és Dorkánál a születésük után egy hónappal úgy döntöttem, hogy lemondok az anyatejről (ennek okairól EBBEN a bejegyzésben írtam már a blogon korábban) és tápszerre váltunk, még úgy gondoltam, hogy nekem soha többet nem lesz közöm már a szoptatáshoz.

Sokáig hibásnak éreztem magamat, és haragudtam is, nem értettem miért történik ez velünk, hogy mit rontottam el. Aztán a tápszer egy időre megnyugvást hozott, még akkor is, ha eleinte mardosott a bűntudat, mert mindenhonnan azt hallottam, hogy a tápszer nem a legjobb a babáknak.

Amikor ismét várandós lettem, első felindulásomban egyszer kijelentettem a férjemnek, hogy úgy érzem nem szeretnék szoptatni. Úgy gondoltam, hogy nem vagyok megfelelő erre a feladatra.

Így utólag visszagondolva tudom, hogy nagyon szigorú voltam magamhoz és amikor úgy gondoltam, hogy már régen el tudtam engedni a korábbi rossz élményt, még mindig ott dolgozott bennem belül. Ez volt az első dolog, amiről úgy gondoltam, hogy anyaként elbuktam.

Ahogy teltek, múltak a hetek, egyre valóságosabb lett, hogy hamarosan ismét anyuka leszek és egy újszülött babáról kell majd gondoskodnom, minél többször gondolkodtam el azon, hogyan szeretném a kisfiunkat táplálni, amikor világra jön.

Hagytam magamnak időt, hogy mindenféle külső nyomás, elvárás vagy kötelezettség hatása nélkül végiggondoljam ezt a dolgot. Letisztáztam az érzéseimet, hogy a belső tiltakozásom a szoptatás ellen mire is irányul valójában. Rengeteget beszélgettem az érzéseimről olyan anyuka barátnőimmel, akikben feltétel nélkül megbízok, akikről tudtam, hogy nem fognak egy percig sem elítélni az őszinteségemért, hanem megértik, hogy mitől tartok. 

Hónapokon keresztül dolgoztam magamban ezen a kérdésen, mire eljutottam odáig, hogy végül az aranyórában, az első ismerkedésnélm, már csak kitörő örömöt és megnyugvást éreztem, amikor a kisfiam rátalált az első anyatej cseppekre.

Fotó: Babakukk

Sokáig nem tudtam, hogy miért jelenti mindenkinek a meghitt pillanatokat a szoptatás. Az egyre könnyebb tandem szoptatás és a megfelelő mennyiségű tej ellenére, én nem tudtam ezt megélni. 

Hogy is tudtam volna, hiszen nálunk ez a cselekvés összekapcsolódott a fejemben az aggodalommal, a bűntudattal és egy kellemetlen kórházi élménnyel. Sári és Dorka egy hónaposak múltak, amikor gyógytápszerre váltottunk, mert  - mint utólag kiderült - a korábbi érkezésük miatt a gyomruk is kicsit éretlen volt még ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a anyatejet. De akkor ezt még nem tudtam és az orvosok is csak találgattak. Csak azt láttam, hogy a gyermekeim szenvednek és emiatt én is örlődtem. 

Ahogy nincs két egyforma várandósság, úgy két egyforma baba sem létezik, így meg kellett tapasztalnom, hogy ez alkalommal minden másként alakul.

Annak idején az ikrek annyira kicsik és álmosak voltak a szopizások alatt, hogy szinte meg sem éreztem, amikor ettek. Két kis cuppogó, majd tejtől álomittas arcocskára emlékszem. 

A kisfiunk, Zsombor viszont már a születése utáni pillanatokban olyan mohó és nagy étvágyú baba volt, mintha mindig is erre a pillanatra várt volna a pocakomban. Az aranyórában, amint rám tették, a babák ősi ösztönével azonnal araszolt az illatok után. Fogalmam sincs, hogy egy pár perces baba hogyan képes erre azonnal a születése után, de hihetetlen volt látni.

Megnyugodtam. Tej van. Zsombor eszik és egy kis gyakorlással össze is szokunk majd szépen. 

Nagyon jó érzés volt felfedezni, hogy a korábbi negatív élményeknek és érzéseknek már az árnyéka sincs bennem. A testem azonnal tudta mi a dolga és kicsit tapasztaltabban a lányok után, most sokkal nagyobb bátorsággal hallgattam az anyai ösztöneimre a szoptatás terén is.

De azért ez alkalommal sem volt rózsaszín és babaillatú minden. A kezdet nem volt egyszerű.

Mert amennyire ösztönből készültem erre a pillanatra és igyekeztem kizárni a külső hatásokat, hogy mit és hogyan kellene tennem, ez alkalommal sem készültem nagyon tudatosan a szoptatásra, így arról sem volt igazán fogalmam, hogy egy időre született, majdnem négy kilós babával milyenek lesznek az igény szerint szoptatott első napok vagy éppen hetek.

Arra homályosan emlékeztem még, hogy milyen a tejbelövellés. Fájdalmas. 

A szülés után két nappal a kisfiam felett zokogtam a kórházi ágyon ülve, miközben Ő ügyesen szopizott, én viszont alig bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. 

Mindenki azzal nyugtatott az osztályon, hogy könnyebb lesz, a fájdalom el fog múlni, csupán meg kell edződnöm és össze kell szoknunk a babával, de én minden egyes etetésnél már előre szorítottam a fogaimat. Zsombor pedig egész nap cicin szeretett volna lenni, így kitartóan etettem és néha magamban imádkoztam, hogy javuljon a helyzet, mert én bizony, ha leszakad a mellbimbóm, akkor sem adom fel!

Persze ügyesen lett kitalálva az anyai test, leszakadni ugyan nem szakadt le, de véresre sebesedett és úgy fájt, hogy amikor csak tehettem felső nélkül és bimbóvédő krémmel felszerelve vártam az enyhülést. Azt hiszem a szülésnél az édesanyák java a szemérmességét is is levetkőzi kissé, merthát a cél szentesiti az eszközt és a módot is!

A férjem pedig rohant be hozzám a kórházba a frissen beszerzett bimbóvédővel, amit talán sokak nem tartanak jó ötletnek, de nekünk a szoptatást mentette meg azokban az első napokban.

Minden éjjel rettegtem a mellgyulladástól, mert úgy éreztem, hogy két forró tégla van a melleim helyén. Mikor segítséget kértem egy csecsemős nővértől, már iszonyatos fájdalmaim voltak és még fejni sem bírtam, hogy kicsit könnyíthessek ezen az érzésen.

De továbbra is ösztönösen szoptattam. Zsomborral szinte egész nap együtt voltunk és csak néha, aludni tettem le a karjaimból. Azok után, hogy első felindulásomban kijelentettem, hogy nekem ez nem fog menni, annyira eltökélt voltam, hogy még magamat is megleptem. 

Ahogy teltek az együtt töltött napok, szépen beállt a kereslet-kínálat a tejtermelésben, bár ez alkalommal is jelentkezik nálam a túlzott tejleadó reflex. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen téren nem ütközöm kihívásokba, ez az ikreknél sem jelentett gondot, de sokszor nem egyszerű így az etetés, hiszen Zsombor olykor majdhogynem fuldoklik a szájába ömlő tejmennyiségtől, a hasa is nehezebben dolgozza fel és éjjelente gyakran kelek arra, hogy melltartó betét használata mellett is eláztatom az ágyat magunk alatt.

A fájdalom szépen lassan tényleg elmúlt és meggyógyultam, a mellbimbóvédőt, pedig eltehettem a fiókba. 

Sokat kísérleteztem, hiszen meg kellett találnunk a megfelelő pózt Zsombor számára az evésekhez, amikor Ő is jobban tudja irányítani, hogy mennyi tej jut a szájába, gyakran pedig az is megesik, hogy egy-egy evés ideje alatt is helyezkedem, hogy mind a kettőnknek jó legyen. Emiatt sokszor elég vicces helyzetek alakulnak ki, és minden tejes lesz, de megtanultam ezeken a helyzeteken jót nevetni.

A kórházból hazaérve azonnal felkerestem egy szoptatási tanácsadót, aki szerencsére pár nap múlva tudott is időt szakítani ránk, mert szerettem volna egy szakemberrel is átbeszélni és tanácsot kérni a szoptatási technikákat illetően. Ez nagy megnyugvás volt a számomra, így továbbra is úgy gondolom, hogy segítséget kérni egyáltalán nem kellemetlen, még akkor sem, ha ilyen témáról van szó, mert nagyon sokat számít, ha valaki megerősítést ad a bizonytalan kérdésekben.

Zombor már egy hónapos és nagyon szépen kerekedik. Azt a születése előtt eldöntöttem a gyerekorvosunkkal és a védőnővel is egyeztetve, hogy ez alkalommal nem szeretném stresszelni magamat a folyamatos mérlegeléssel, ami a lányok esetében annak idején kötelező volt, hanem abszolút ösztönböl, úgy és annyiszor fogom etetni, ahányszor igényli. Figyelem minden alkalommal és mostanra megtanultam felismerni az éhség jeleit nála, a hasfájós sírását vagy éppen azt, ha már nincs szüksége több tejre és teljesen jóllakott. 

Vele teljesen más, mint a lányokkal, így egész korán félretettem magamban a saját elképzeléseimet, mert míg Sárinál és Dorkánál működött a menetrendszerű etetés, a kisfiunk inább maga szereti beállítani a napjait, amiben látni rendszerességet, de szépen, lassan alakítgatja ki.

Éjjelente általában 2,5- 3 óránként eszik, így háromszor kelek általában megetetni, amiben most szintén más, hogy a férjem nem tud besegíteni, de igyekszik azzal támogatni, hogy Ő hozza át Zsombort az ágyunkba és viszi vissza, ha nem alszunk el mindannyian az etetés után. 

Korábban el sem tudtuk volna képzelni, hogy együtt aludjunk az ikrekkel, hiszen nem lett volna egyikünknek sem kényelmes és Őket a mai napig inkább zavarja, mint megnyugtatja, ha valamiért együtt alszunk velük, de Zsombornál ezek a dolgok is máshogy alakulnak. 

Nagyon szeretem érezni, hogy ott van mellettem, néha pedig sokkal kényelmesebb együtt aludni éjjel, ha befejezte a szopizást, de bevallom őszintén, ha ott van mellettünk, szinte minden reggel úgy ébredek, mint akit jól elagyabugyáltak és minden tagom fáj, mert felveszek mellette egy "védelmező anya" pózt, amitől teljesen elgémberedek reggelre. Ezért igyekszünk visszavinni őt az ágyába, amikor csak tehetjük, hogy mindenki békésen aludjon, de ha ott marad velünk azt sem tartjuk hatalmas hibának. Tényleg azt csináljuk ami jól esik és amit jónak látunk és láthatóan ezzel Ő is elégedett.

Természetesen a szoptatás elején nagyon féltem tőle, hogy nem jelentkeznek-e majd nála is a lányoknál tapasztalt tünetek, de szerencsére eddig nincs jele ennek.

Az anyatej miatt odafigyelek az étkezésemre, naponta egy pohár tejet engedélyezek magamnak minden reggel kávé formájában és kerülöm az olyan ételeket, amelyekről tudom, hogy puffasztanak. Rengeteget iszom az etetések után, leginkább vizet, mert folyamatosan szomjasnak érzem magamat és igénylem is a folyadékbevitelt.

Teljesen más baba, mint a lányok voltak és mivel első pillanattól fogva szoros közelségben vagyunk, így leginkább szopizás közben vagy a közelemben tud megnyugodni, ami számomra teljesen új érzés, mert Sárival és Dorkával sohasem tapasztaltam hasonlót. 

Tudom, hogy sok édesanya fél attól, hogy nem alakul ki a kötődés, ha egy baba tápszert kap az anyatej helyett. A lányoknál a tápszeres etetéseknél is megvolt a saját kis szeánszunk, így hiszek benne, hogy azok az alkalmak is lehetnek különlegesek, meghittek vagy egymáshoz közeliek.

Olykor előfordul hogy minden igyekezetünk ellenére a dolgok nem úgy alakulnak ahogy eltervezzük. 

Nem mindenkinek jön csípőből, vagy azonnal ösztönből a szoptatás. Előfordul, hogy segítségre, támogatásra és egy nagy adag kitartásra van szükség ahhoz, hogy gördülékenyen menjen az anyatejes táplálás. Az anyatejért meg kell dolgozni, össze kell szokni a babával, meg kell ismerni egymást és közösen meg kell tanulnia az anyának és babának is, hogyan tudnak együtt működni. de az is megesik , hogy minden igyekezet ellenére sem sikerül. Ez fájdalmas és nehéz érzés egy édesanyának, de saját példámból tanulva tudom, hogy ez nem befolyásolja, hogy mennyire szeretjük a gyermekeinket vagy vagyunk gondoskodó édesanyák.

Amikor ezt a bejegyzést írom, a kisfiunk egy hónapos. Egy hónapja táplálom anyatejjel. Sári és Dorka pedig egy hónaposan kapták meg az első tápszerüket. Nem tudom meddig és hogyan fog még alakulni a szoptatás és az anyatejes táplálás ez alkalommal, de tudom, hogy bárhogy alakul, akkor is minden rendben lesz.

Ezt a bejegyzést magam és a hozzám hasonló cipőben járó, olykor bizonytalan és talán kudarcot vagy önvádat érző anyuka miatt is fontosnak tartottam megírni. Voltam az érem mindkét oldalán, így teljesen meg tudom érteni, ha valaki úgy dönt, hogy bár mindent megpróbált, mégis lemond az anyatejről és azt is átérzem, ha a félelmeiteket félre téve azt mondjátok, hogy újra megpróbálom! 

Ma már tudom, hogy nincs két egyforma történet és felesleges bárkit is hibáztatni vagy önmagunkat marcangolni.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!