Szülőnek lenni...cirkusz, ami összeköt minket!

Hogy erre számítottunk-e amikor elképzeltük az életünket gyermekekkel együtt, családként? Dehogy! Mikor még csak párként ábrándoztunk, idilli képeket láttunk magunk előtt, nagy egyetértést, demokratikus, mindig kiegyensúlyozott nevelést és olyan közös élményeket, amelyek közelebb hoznak bennünket egymáshoz, amelyek megszilárdítják a családunk kicsiny várát, amit mi szorgosan és kitartóan építgetünk.

Arról senki sem mesélt ezelőtt és nem is számítottunk rá, hogy minden alkalommal egy cirkusz lesz elindulni azokra a bizonyos meghitt pillanatokat és felnőttkorig szép emlékeket jelentő eseményekre, hogy néha majd egymás mellé zuhanunk a kanapéra miközben fogalmunk sincs hogyan fogjuk túlélni a másnapot, hogy néha egymásnak ellentmondva fogunk gyermeket nevelni és totálisan nem a demokratikus alapelveket figyelembe véve, hanem azt tekintve, hogy felhúzza-e végre a kölyök a cipőjét a százhuszadik könyörgés és érvelés után, ha megfenyegetjük, hogy egy hétig nem bicózhat vagy sem, és arra végképp nem számítottunk, hogy olyan nagyokat fogunk kortyolni egy-egy szülői szabadnapunkon a szabadság édes ízéből, hogy attól, kedvünk támadna egy kicsit haza sem menni, miközben meg folyton ők járnak a fejünkben és fél percenként kérdezgetjük egymástól, hogy vajon mit csinálnak most a csemetéink, míg mi a szökésünket tervezzük?

A szülőség tiszta dili, bolondokháza, édes mámor, földöntúli boldogság és egy olykor nagyon hangos és drámai színi előadás.

Nálatok is? Nálunk igen!

Nemrég amikor a vonattal utaztam haza, mellettem egy régi, játszótérről ismerős apuka foglalt helyet. Mivel korábban megvolt közöttünk az egyetértő bólintással kísért kapcsolat, amikor találkoztunk a játszón, ezért szóba elegyedtünk és tudjátok mi volt az első mondata hozzám? 

A te lányaid is meg vannak huzatva az ovikezdés óta?

És nem, nem azon kezdtem el egyetértően mosolyogni, hogy az oviról kezdünk el beszélni  - hiszen mi másról tudna két kisgyermekes szülő - vagy arról, hogy néha tényleg vannak napok, amikor úgy érzem, véletlenül két kis ördögfiókát hoztam haza magammal az oviból, hanem az a sokadszorra tett felismerés csalt mosolyt az arcomra, hogy milyen éredekes, hiszen hónapok óta nem találkoztam ezzel az apukával és mégis egy olyan egyetemes kérdést szegezett nekem, ami szinte minden szülő fejében megfordul nap, mint nap!

És így van ez! 

Nem a kérdésen van a hagsúly, hanem azon, hogy mindannyian feltesszük szülöi létünk során legalább egyszer...,de hajlok arra, hogy inkább többször ezeket a kérdéseket. 

Mit csinálok rosszul?

Miért nem fogad szót?

Miért nem alszik már el?

Miért szemtelenkedik?

Már megint miért talál ki mindenféle kifogást?

Miért kell egy nadrágból ekkora ügyet csinálni?

De hát a másik is rózsaszín volt, az miért nem volt jó?

Rengeteget beszélgetek mostanában anyukákkal és apukákkal, és olyankor rájövök, hogy mennyire félelmetesen hasonlóak a problémáink, kérdéseink, dilemmáink és mégis csak nagyon ritkán derül ez ki a számunkra! Persze hogyan is derülhetne ki? A játszótéren azokból a félmondatokból, amikor két szóváltás között a gyermekeinkért rohanunk, hogy nehogy a mélybe vessék magukat a mászókáról? Vagy az ovis szülőin, amikor a legtöbb szülői azért aggódik, hogy nehogy az Ő gyerekéről derüljön ki, hogy múlt hónapban bizony Ő öntötte a festés közben XY gyermek nyakába a színes vizet? 

Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk, hogy nem csak mi agyalunk azon, hogy jól csinálunk-e mindent, hogy nem csak mi bukunk ki néha egy-egy hisztitől! Bizony nem csak Ti nem tudjátok, hogy akkor mikor is kell megengedőnek lenni és mikor kell szigorúnak? Hogy a bünti célravezető lehet, de már az első percnél megbánjátok, hogy szigorúak voltatok, de adni kell a kemény szülőt, hogy a gyerek is elhiggye! Nem csak nálatok olyan az esti rutin mintha két igencsak csúszós angolnával kellene megküzdenetek a kádban, majd túlpörgött szeretetéhes, vízhiányos filozófussal a fektetésnél! Nem csak Ti kérnétek esténként egy kis szünetet és egy pohár bort! Nem csak Ti várjátok a nyári szünetet a nagyinál és nem csak ti bőgtök a gyerekszobában azután, hogy egy órája nincs otthon. Nem csak a ti gyomrotok ugrik össze ha egy gyanús köhögést vagy orrszipogást hallotok és nem csak a ti napjaitok vannak meglőve, ha betegen otthon van, hiszen olyankor mintha még lassabban telnének a percek és az órák. Nem csak nálatok esett már meg, hogy a hónotok alatt kellett hazacipelni a hisztiző gyereket, aki úgy vonaglott, mint egy fúria! És nem csak nálatok zeng olykor az egész ház, mert olyan, mintha a csemetétek nagyon nem beszélné a magyar nyelvet vagy éppen a fülén ülne, amikor szépen kértek valamit! Nem csak ti érzitek úgy, hogy egy guruló cirkusz az életetek, amiben ti vagytok a porondmesterek!

Azt gondoljuk csak nálunk történik ez, más családban biztosan minden rendben és flottul történik és amikor véletlen más előtt füle vagy szeme láttára "szerepelünk" le szülőként, úgy hisszük, hogy mindenki meg van győződve róla, hogy mi nem vagyunk teljesen normálisak.

Oké, páran biztosan vannak, akik valami hasonlót gondolnak, de higyjétek el, hogy a legtöbb ember fejében, aki maga is emberpalánták nevelésén fáradozik nap, mint nap, az fogalmazódik meg a fejében, hogy: De "jó" látni, hogy nem csak nálunk van ilyen!

Milyen jó lenne ilyenkor még több azokból az együttérző mosolyokból, amit az egyik szülő küld a másiknak, akárcsak Az éhezők viadalában a kultikus kézfeltartás: Látlak és tudom, hogy min mész keresztül!

Hát ilyen szülőnek lenni. És ilyen az egyetemes szülőség, ami láthatatlanul összeköt bennünket, még akkor is, ha nem beszélünk róla és kevés időnk vagy alkalmunk van elmesélni egymásnak a hasonló élményeinket. 

Hogy miért is imádjuk a gyermekeinket egy percig sem bánva, hogy ők az életünk részei? Hogy miért lehet az, hogy egy kudarcba fullad nap után is képesek vagyunk az ágyaik felett állva lopva azt nézni, milyen békésen szuszog az az apró test, akinek mi adtunk életet? Hogy képesek vagyunk a szemeinket vörösre sírni, mert úgy érezzük, hogy mindent elrontottunk? Hogy miért lehet, hogy mégis minden nap tiszta lappal kezdünk és az undok ébredések ellenére is imádjuk őket?

Nem tudom és szerintem még senki nem találta meg a választ, talán azért, mert azokra az érzésekre, amelyek a gyerekeinkhez kötnek nem szavakban lehet felelni. Azt tudom, hogy bár minden család, minden szülő és gyermek más, ennek a fergetes vidám és néha örjítő cirkusznak a porondján mindannyian helyt állunk!

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!