Néha szeretném szögre akasztani az anyaságot!

A minap olvastam egy nagyon érdekes cikket olyan anyukákról, akik megbánták, hogy anyák lettek, mert úgy érezték még nem voltak elég érettek vagy felkészültek arra mivel jár a gyereknevelés. Komolyan elgondolkodtatott a bejegyzés és a hozzá érkező kommentek is. Leginkább ezért gondoltam úgy, hogy megírom ezt a posztot.

Én sokféle nézetet és hozzáállást szeretek meghallgatni, hiszen tudom, hogy nem minden fekete és fehér. Mivel sokat foglalkozom a témával és pár éve én is az anyukák táborát népesítem, foglalkoztat minden gondolat, félelem és dilemma, ami az édesanyákat érinti.  Szeretem megismerni és megérteni az anyukák gondolatait, hiszen nem egyszer tanulhatok ezekből. Bízom benne, hogy az én soraim is megértésre és elfogadásra találnak majd.

Bár sosem éreztem úgy hogy megbántam volna, hogy gyerekeim születtek, nem csinálnám vissza, de tény - hogy bármilyen nagy ajándék is - nem voltam felkészülve arra, hogy első körben ikres anyuka legyek.  És sajnos ikres anya túlélési vagy egyáltalán anya túlélési tanfolyamot sem hirdettek akkoriban! 

Nagyon sokat tanutam magamról az elmúlt három év alatt és ahogy voltak/vannak boldog pillanatok, úgy a mai napig akadnak lehetetlennek tűnő kihívások is. Nem kevés. Folytak már az arcomon örömtől sugárzó könnyek és  csüggedtségtől, kétségbeeséstől átitatottak is. A gyereknevelés megmutatta a legjobb és a legrosszabb oldalamat az elmúlt időszakban. Megerősített sok mindenben, más dolgokban pedig borzasztóan elbizonytalanított.

Nem hiába az anyukák csoportja az egyik legnépszerűbb célközönség manapság. Hihetetlenül szomjazzuk a kis elzárt világunkba az újdonságot a hétköznapok színesítésére szolgáló dolgokat a megerősítést és a visszacsatolást, hogy jók vagyunk és akkor is jól csináljuk, ha nem vagyunk ebben mindig olyan biztosak.

Igen, még akkor is, ha a kádban sírunk hosszú percekig, mert a mai felfogásoknak és kommenteknek hála, meg vagyunk győződve arról, hogy elrontjuk és tökéletes lelki roncsot csinálunk a gyermekeinkből. Hogy megszállottan bújjuk a szakkönyveket és fórumokat arra a kérdésre keresve a választ, hogy mit csinálunk rosszul!

Nem hiába, anyukás fórumok bekezdései nagy százalékban kezdődnek ezzel a mondattal: Kérlek segítsetek szerintem nem jól csinálok valamit a gyermekemmel, mert...

Mint ahogy korábban, most sem szeretnék tanácsot adni vagy megmondani a tutit, hogyan lehet jól gyereket nevelni, mert én sem tudom. Sokszor megosztom veletek a blogon, hogy mit és hogyan csinálok a lányokkal, de sok-sok dologban én is tanácstalan vagyok.

Aki lát bennünket - és kérlek ne higgyétek, hogy az a teljes sztori, amit a közösségi médiában láttok, de ez egy következő téma  -  mindig azt érzékeli, hogy van két cuki kislányunk, ami még ráadásul dupla cukiság faktor, hogy még ikrek is! Ne értsetek félre, persze, hogy cukik a lányok, de az ugye lejön a néha ironukus humorom mögé bújtatott Facebook szösszenetektől, hogy nem csak, hogy nem unatkozunk egy pillanatra sem mellettük,  de van, hogy ők is elviselhetetlenek és mi is azok vagyunk, hogy zeng tőlünk az egész ház és olyan az életünk, mint egy cirkusszal kombinált komédia.

Régebben borzasztóan rosszul éreztem magamat emiatt, furdalt a lelkiismeret. Akkor én nem is szeretem a gyerekeimet igazán, ha nem élek meg minden percet napfényesen? Ha néha robbanok és kiabálok? Akkor már nem is vagyok laza vagy jófej anyuka, ha szigorú vagyok és behajtom a büntetéseket, amiket korábban kiszabtam? Nem vagyok anyának való, ha saját magamat is szeretném megőrizni és nem mindig minden pillanatot a gyermekeimnek áldozni? Ha olykor örülök egy-egy gyerek mentes kiruccanásnak? Hát milyen anyuka vagyok én?

Mert mi anyukák képesek vagyunk a világ végéig is elmenni, ha ott található az a dolog, amire a gyermekünk vágyik, természetesnek érezzük, hogy egész éjjel ébren őrködünk a beteg gyermekünk ágya mellett, hogy minden galibára azonnal tudjuk a választ, hogy mindig azt szeretnénk, ha Ő jól érezné magát és kiegyensúlyozott, boldog gyerek válna belőle. 

Ha nincs velünk Ő forog a fejünkben, amikor alszik alig várjuk, hogy végre felébredjen és újra együtt legyünk. A boldogságától sírni tudunk és úgy egyáltalán mindenen meg tudunk hatódni vele kapcsolatban. 

Ezt szeretnénk, erre vágyunk, mert mi vagyunk a szülei és ez a feladtunk. Szinte megfeszülünk annyira igyekszünk. De közben olykor nagyon kevés visszacsatolás érkezik a gyermektől afelől, hogy ez jó, jó neki, amit csinálunk. Jó, hogy mi vagyunk az anyukája. Jó anyukák vagyunk.

És hát lássuk be, én sem reménykedek abban, hogy a lányok így három évesen egyik reggel felébredve odacammognak hozzám és azt mondják: Hálás vagyok neked édesanyám, hogy minden nap adsz nekem reggelit, kimosod a ruháimat és minden nap időre odaérsz az oviba, itthon pedig játszol velem, gondoskodsz rólam, megtanítasz nekem sok mindent és vigyázol rám folyton-folyvást, akkor is, amikor éppen csukva van a szemed!

Nem fogják ezt mondani, tudom. Ez természetes. Helyette ott vannak a puszik és ölelések, amivel igyekszem töltekezni, amit úgy szomjazom néha, mint aki hetek óta a sivatagban gyalogol. Mert az is természetes, hogy a világ összes munkája közül talán az anyaság az egyetlen amiért nem, hogy fizetés nem jár, de olykor a magabiztosságot és a sikert jelentő elismerés sem.

Szóval teljesen érthető szerintem, ha néha bezárkózol a fürdőbe és úgy csinálsz, mintha nem hallanád a téged kereső hangokat pár perc szünetre vágyva ebben a forgatagban, megértem azt is, ha olykor elvonultan üvöltesz egy-két diszkrétet és azt is, ha egyes reggeleken még legszívesebben beleolvadnál az ágyneműbe azt játszva, hogy nem vagy ott, hiszen nagy valószínűség szerint kezdődik egy újabb kihívásokkal teli nap.

Megértem, hogy sokszor bizonytalan vagy és néha saját magadat utálod a legjobban a hibáidért. 

Megértem, hogy vágysz néha rá, hogy ismét egy kicsit önálló és szabad legyél és ezt érezhesd anélkül, hogy lelkiismeret furdalásod lenne, hiszen ha kimondanád azonnal rád sütnék, hogy nem vagy anyának való.

Megértem, hogy mindannak ellenére, hogy néha iszonyatosan eleged van és világgá mennél még szeretheted teljes szívedből a gyerekeidet. 

Megértem, hisz az anyaságod egy szerep - az összes közül talán a legnehezebb -,  amire senki sem tudott felkészíteni.

Egyszerűen csak megértelek téged!

És szerintem sokan járunk még ebben a cipőben!

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!