Csak nem múlik az a fránya dackorszak! / +tippek hisztihelyzetekre /

Azt mondják hogy egy gyereknél átlagosan 1-3 éves kora közötti időszakra tehető a dackorszak. Leírva csekélyke időnek tűnik, benne lenni, túlélni, a viharos vizein evezni gyerekként és felnőttként egyaránt már nem csupán elillanó pillanatokként éljük meg. Ha Robinson Crusoe-nak megmondták volna, hogy: Hé hapsikám! Csupán két évet kell kibírnod a következő hajó érkezéséig! Szerintem akkor is elkezd gyúrni a túlélésre és nem ül ölbe tett kézzel a parton kémlelve a tengert. Valahogy így vagyunk mi dackorszakos gyermekek szülei is szerintem.

Nem szoktam gyakran emlegetni, csak olykor-olykor próbálom érzékeltetni itt a blogon, hogy dackorszakból kijutott nekünk bőven, jobban mondva duplán. Van két szép, ügyes és roppant okos kislányunk, akik minden csepp önérzetükkel hirdetik, hogy a dackorszak a korosztályuk privilégiuma és ők bizony élni is fognak vele!

/ Részlet Dés Mihály Ancsa és Pancsa a fürdőszoba fogságában című könyvéből /

S ott vagyunk mi szülők, ott van anya, aki minden napot visszaszámol a naptárban, hogy már csak 2 hónap és 30 nap, már csak 2 hónap és 29 nap, minta a három éves kort betöltve mintegy varázsütésre elmúlna majd minden hiszti.

Fanni vagyok, 28 éves, két dacos kislány anyukája. Mindenki vegye be a Magne B6 adagját, mert Anyukáim a dackorszaknak meg nem most lesz vége!

Sajnos.

Biztosan vannak olyan anyukák, akik csak városi legendaként hallottak arról, hogy az ismerősük, ismerősének a gyereke hébe-hóba kivillantotta a hiszti gyárat vagy megcsillogtatta a méltán hírhedt dackorszakos akaratot. Aki még nem találkozott vele annak nagy szerencséje van, aki pedig élt már át hasonlót...nos, aki élt már át hasonlót az tudja, hogy milyen néha teljesen tanácstalanul állni a földön fetrengő és nem éppen porcicákat vagy katicákat számolgató gyermekünk felett, miközben próbáljuk a mérges tekintetek kérésztüzében felidézni az ördögűző telefonszámát.

Lábjegyzetként: Tudom, hogy nehéz elhinni, de néha tényleg nem a szülőn múlik, hogy sikerül-e elkerülni a hisztit vagy sem és olyankor, amikor egy tanácstalan anyukát látunk a gyermeke fölött töprengeni, lehet, hogy abszolút nem arról van szó, hogy magasról tenne a problémára, hanem egyszerűen fogalma sincs már, mit és hogyan tegyen. Én a kreatív generátorom összes energiáját fel szoktam ilyenkor használni, de velem is előfordult már, hogy csődbe ment minden képességem, mer a gyerekek néha olyan dolgok miatt tudnak kiakadni, amitől teljesen ledöbbenek.

Mert kérem hisztizni, dacolni, raplizni és ellenkezni szinte bármiért lehet. Lehet azért, mert...

....nem tudom megenni a fagyimat a tölcsérből!

...Anya azt mondta, hogy ügyes vagyok!
...nem kaphatok ebédet reggel 10 órakor!
...ott egy szösz a kádban!
...a testvérem megnézte, amit a bilibe produkáltam!
...unatkozom és nem szórakoztat senki!

Félre értés ne essék, nem bagatellizálok el minden problémát a hiszti kijelentessél, hiszen jól, ha nem a lehető legjobban ismerem sarjaim egyedfejlődősét és tulajdonságait, amit első sorból tanulmányozhattam mióta csak elkezdtek növekedni, de szerintem tudni kell a valós düh, csalódottság vagy szomorúság okozta könnyek és a komoly színészi munka között különbséget tenni, amit más inspirál. Akár a következő Oscar díj jelölés és egy egészen icurka-picurkát anya figyelmének a felkeltése is.

És most kerek mindenkit hogy egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy ez egy normális időszak a gyermek életében. Hogy ilyenkor tanulja meg kezelni az indulatait és türelmesen kell kezelni megértést kell felé mutatni.

Valljuk be mi dackorszakos gyermekek szülei, hogy ez baromira fárasztó és alig várjuk, hogy vége legyen. Kezdve onnan, amikor a gyermekünk, akiről tudjuk, hogy milyen édesen tudja nyújtani a karjait felénk, amikor ölelésre van szüksége, olykor a boltban veri azokkal a drága kacsókkal a földet. A mögöttünk sorban állok meg tányér szemekkel néznek, hogy mi a baja a csöppségnek?!


És bár néha a hajamat eldobnám egy-egy helyzeten és néha nagyokat nevetünk végül a lányokkal a hisztis helyzeteken,  eléggé strapás tud lenni minden helyzetben kitalálni, hogy mikor van szükség szeretetre, mikor szigorra és nevelésre, mikor egy kis mókára és mikor egy kis félrevonulásra mind a két fél részéről. 

Bár korántsem én vagyok, aki a doktoriját megírhatná a témából, de annyian kérdeztek a hisztivel és a dackorszakkal kapcsolatosan,hogy megosztom veletek azokat a dolgokat, amiket eddig bevetettünk ilyen helyzetekben és többé kevésbé működőképesek voltak:

A megoldhatatlannak tűnő problémák:

Vannak olyan helyzetek, amelyek nekünk felnőtteknek nem jelentenek nagy problémát, de a gyerekeinknek bizony igen. Őszintén bevallom ilyenkor egyik döbbenetből a másikba esve próbálom megérteni, hogy a lányaimnak miért ad okot az éktelen sírásra, ha egy csiga közelít feléjük vagy miért szeretnék egyedül cipelni a lépcsőkön a futóbringájukat halált megvető bátorsággal. Ezek azok a helyzetek, amelyeknél nekünk kell sutba dobni, amit az ésszerűség diktál és hagyni, hogy a gyermekünk kipróbálhassa magát és megtapasztalhassa úgy a dolgokat, ahogy neki tetszik. Ha beavatkozunk akkor előfordulhat, hogy hisztizni kezd, de ha hagyjuk, akkor előbb utóbb még az is lehet, hogy minket is bevon és még jobban megérthetjük a kis világát.

Egymás közötti veszekedések:

Igen, az ikrek között különleges kapocs van és ez a lányoknál is így van, de ennek ellenére ők nem különbek, mint bármelyik más testvérpár. Természetes, hogy összekülönböznek, mert az egyikőjük nem akarja azt játszani, amit a másikuk, vagy nem adják oda egymásnak a játékot, amiért a másik fél majd meghal...leginkább azonnal. Nos ilyenkor szokott ám lenni civódás és sokszor a kettejük közötti békebírói szerep pedig nekem kerül kiosztásra. A helyzet súlyosságától függően szoktam belefolyni a konfliktusaikba. Ha enyhe dologról van szó, akkor megkérem őket, hogy rendezzék egymás között, de akadt már olyan is, amikor külön ültettem őket és végül bocsánatot kellett kérniük egymástól. 

Nyilvános helyen kiborulás:

Ha záros határidőn belül nem lehet megoldani a helyzetet, akkor én ki szoktam emelni az adott gyermeket a helyzetből. Szerintem ez azért jó megoldás, mert 1. Én vagy mi sem leszünk azonnal a plafonon attól, hogy mindenki minket néz, miközben a csemete a földön "takarít" a hátán fekve. 2. A gyereknek is több lehetősége van megnyugodni egy nyugalmasabb helyen, ahol nem őt nézi mindenki.  

+tipp: Sokszor a következő alkalommal már az is működni szokott, ha a hiszti kitörése előtt megkérdezem, hogy szeretne-e kimenni egy kicsit vagy inkább folytatja velünk együtt a vásárlást. Ez más  helyzetnél is bevethető és általában a békésebb megoldást választják, hiszen nem szeretnének kimaradni a mókából.

A se lát, se hall hiszti:

Amikor csak hergeli magát és talán már azt sem tudja, hogy mi volt a valódi problémája. Valójában ezeket a helyzeteket szoktam a legnehezebben kezelni, mert ilyenkor képtelenség szót érteni velük, hiszen csak a sírással (enyhe kifejezés) vannak elfoglalva. Az én magyarázatom vagy közeledésem ilyenkor olaj a tűzre, így meg szoktam kérni, hogy menjen be a szobájába, üljön le a padra és akkor jöjjön ki, ha képes lenyugodni amikor megbeszéljük a dolgokat. Persze az elszeparálás először bosszantja, de sokkal hamarabb lenyugszik és és jön szipogva, hogy: Megnyugodtam Anya!, mintha forraltuk volna még egymás vérét egy légtérben.  Ezután pedig már nyugodtan lehet ölelkezni és békülni, megbeszélni a problémát.

A köti az ebet a karóhoz:

Egy ideje bevezettem azt a technikát, hogy amikor a lányok nagyon akarnak valamit, de én tudom, hogy 1. lehetetlen 1. veszélyes 3. nem egészséges, akkor elodázom a döntést. Megnyugtatom, hogy rendben van, jól van és ezzel nyerek magamnak egy kis időt, hogy később eltereljem a figyelmét arról amit Ő akart, de én nem annyira. 

Amikor anya is kiakad:

Nem fogok szépíteni, bizony nálam is el szokott szakadni a cérna. Vannak és lesznek is olyan helyzetek, amikor nem tudok szülőként teljesen megfelelően reagálni, még akkor sem, ha tudatában vagyok annak, hogy én vagyok a felnőtt és nekem kellene okosabbnak lennem ezekben a helyzetekben. Van, hogy nem megy. Mert mondjuk egész nap ment a csetepaté, mert én is rosszul keltem vagy tudom, hogy mennyi dolgom lenne, de folyton dühkitöréseket vagy testvérharcokat kell csillapítanom, akkor egyszer csak kész, vége, nálam is elfogy a türelem. Lehetne akkor is okosabban csinálni, ez egészen biztos, de én biztosan nem szólnék meg senkit azért, mert felnőtt emberként egyszerűen nincs tovább kitartása. Fárasztó és olykor bizony kudarcélmény is, hogy minden igyekezet ellenére nem sikerül leszámolni a hisztivel. Ha már nem sikerült elvonulnunk egy félre eső helyre, hogy pár percre lenyugodhassunk (a lányok általában jönnek utánam ilyenkor) és szabadjára engedtük a bennünk élő anyasárkány, akkor már ne emésszük magunkat. Próbáljunk meg minél gyorsabban túllépni és megbeszélni a gyermekünkkel, hogy sajnos mi is elfáradtunk és sajnos kiabáltunk vagy veszekedtünk, de ez nem volt túl szép dolog. A gyerekek jóval több mindent megértenek, mint gondolnánk és higgyétek el, nem azzal kíméljük meg őket, ha nem ismerik a nem túl tökéletes, emberi oldalunkat. 

Rengeteg helyzetet lehetne felsorolni, ami kihívást jelent a dackorszakban vagy úgy összességében a gyereknevelésben. Folyamatos  - részemről fejlesztésre szoruló - türelmet, kitartást és humort igényel, hogy meg tudjuk ezeket oldani. 

És ti hogy álltok a dackorszakkal?

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!