Menni vagy nem menni? avagy a bölcsi kérdés nálunk

A héten kicsit el voltunk tűnve. Én konkrétan azt sem tudtam, hogy hová kapjam a fejem, hiszen beütött nálunk egy rosszullét, ami Sárát kivéve mindannyiunkat ledöntött a lábunkról, de szerencsére kiderült, hogy nem vírust kaptunk el csak egy enyhe gyomorrontásunk volt. Később pedig azért nem értünk rá, mert az elmúlt napokban a bölcsivel ismerkedtünk. 

Tudom, tudom ez hirtelen pálfordulás ahhoz képest, hogy korábban mennyire kötöttem az ebet a karóhoz, ha az elszakadásról volt szó, amiről ITT és ITT már írtam is a blogon. Valójában a bölcsőde kérdése mindig olyan se vele, se nélküle dolog volt nálunk, hiszen sokszor beszélgettünk róla a férjemmel, hogy mi lenne ha, de aztán rendszerint el is vetettük az ötletet.  

Sára és Dorka második születésnapja előtt nem sokkal, kerek perec kijelentettem - annak ellenére, hogy néha piszkosul nehéz és néha csak a túlélésre játszok -, hogy szeretnék minél többet itthon lenni a lányokkal, ha már abban a kedvezményben részesülhetek ikres anyaként, hogy csak az ovi kezdésénél kell elválnunk egymástól. Mindig úgy éreztem, ha nem élek ezzel a lehetőséggel, akkor nem teljesítek maximálisan anyaként, hiszen "eldobom" ezt a lehetőséget, aminek más anyukák is nagyon örülnének.

Aztán megváltozott valami. Decemberben elmentünk a férjem munkahelyén a Mikulás ünnepségre és a lányok, rólunk teljesen megfeledkezve, vetették bele magukat a gyerekekkel való közös játékba. Míg a programon részt vettünk, nem volt hiszti, sírás és unalomtól nyűgös gyerek sem. Egyértelmű volt a számunkra, hogy a kortársaikkal mennyire jól érzik magukat.

Akkor döntöttük el, hogy mégis kipróbáljuk a bölcsit. Azokban az időkben már éreztem néha, hogy nem tudok újat mutatni a lányoknak, s talán unják már a hármasban töltött napokat. A kezdéssel megvártuk az új évet, hogy őket és magamat is felkészíthessem erre az újdonságra, és az igazat megvallva, sokszor szerettem volna visszakozni és indokokat kitalálni, hogy ne kelljen elválnom tőlük és ne érezzem magamat úgy mintha nem lennék  már elég.

Szerettük volna, hogy a lányok minél többet legyenek közösségben más gyerekekkel, hiszen így jobban felfedezhetik mások társaságát, nyithatnak új kapcsolatok felé és a környezetváltozás is izgalmas lehet a számukra, ezért a közelünkben lévő magánbölcsőde, ahol két napot töltenek majd egy héten, tökéletes választásnak bizonyult.

Először elmentünk mind a négyen "bemutatkozni" egy hétvégi napon, amikor csak a bölcsi vezetője, a lányok és mi voltunk jelen, hogy mindannyian megismerhessük a terepet és a leendő gondozójukat. Az első találkozó előtt már meséltem Sárának és Dorkának arról, hogy hová megyünk, kik lesznek ott és miket lehet majd játszani. Nagy előnyt jelentett, hogy a bölcsis nénit már régebb óta, látásból ismerték a közeli játszótérről, így hát félelem nélkül, örömmel léptek be már az első alkalommal a bölcsőde ajtaján és az új játékok láttán azonnal öröm ujjongásban törtek ki, főleg amikor meglátták, hogy a szobában még csúszdázni is lehet. 

A következő alkalommal már hármasban sétáltunk át, hogy ott töltsünk egy délelőttöt. Szintén vidáman léptek be az ajtón és a gyerekek jelenléte még jobban feldobta őket.  Tőlük távolabb leültem egy székre, ők pedig órákig szinte észre sem vették, hogy ott vagyok, annyira belemerültek a babázásba és a játékba.

Időközben egyre többet beszélgettünk itthon a bölcsiről, mondogatták, hogy megyünk a "BÖCI" -be és egy kislánynak a nevét is megjegyezték, akivel előző alkalommal játszottak. Öltözés pedig még nem volt ilyen gyors, mint azokon a reggeleken, amikor a bölcsődébe készültünk. 

A harmadik alkalommal, amikor ellátogattunk a bölcsibe, egy kis idő elteltével elköszöntem tőlük és elmentem egy fél órára sétálni. A lányok nagyon ügyesek voltak, a búcsúzáskor nem sírtak (igaz, hogy éppen a gyurma figurák alkotásával voltak elfoglalva), de a távollétemben is csak egyszer kérdezték meg, hogy hol vagyok és sírás nélkül elfogadták, hogy elmentem és megyek majd vissza értük. Amikor megérkeztem örömmel és öleléssel vártak. Még ezen a napon történt, hogy alig akartak velem hazajönni és húztak, hogy menjünk még vissza a bölcsibe. 

Azt tervezzük a bölcsis nénivel, hogy a következő alkalommal ott is ebédelnek majd, és ha ez a délelőtti rutin szépen beáll, akkor az ott alvással is megpróbálkozunk majd. Egyenlőre semmit sem szeretnék elsietni, nagyon boldog vagyok, hogy eddig ilyen ügyesen viselkedtek a lányok. 

Azt hiszem azért megy most könnyen az elválás, mert a lányok is megértek arra, hogy más gyerekek felé nyissanak, a velük azonos korosztály most izgalmasabb számukra, mint az én társaságom.  Azt gondoltam, hogy mint eddig minden búcsúzás, amikor a nagyszüleiknél maradtak pár napra, nekem lesz nehezebb, de a sírás és hiány helyett csak nyugalmat éreztem, amikor először eljöttem tőlük a bölcsődéből. Teljesen más dolog egy "idegenre" bízni őket, mint a nagyszülőkre, de tudom, hogy jó kezekben vannak, hogy megbízhatok abban aki vigyáz rájuk és ez nagyban segíti az elválást nekem és nekik is. Öröm nézni, hogy szeretnek ott lenni, szeretik a gyerekek társaságát és amint belépünk az ajtón alig várják hogy levegyük a téli hacukát és mehessenek játszani. 

Biztosan akadnak majd nehézségek, de jelenleg nagy előrelépésnek érzem, hogy ennyi idő után hagyják, hogy rajtam kívül más is segítsen nekik, megfogják a gondozó néni kezét és együtt sétálnak vele. Ha kettejük között vannak is összezördülések, más gyerekekkel aranyosan játszanak, a kisebbeket pedig megvigasztalják, ha sírnak. Nagyon büszke vagyok rájuk és tudom, hogy ez a változás most nekik és nekem is jó. Rendben van. 

A bölcsődébe járás kapcsán sokat gondolkodtam magamon is. Úgy gondolom a saját félelmeim és dilemmáim miatt nem szabad visszatartanom őket attól, hogy új és izgalmas dolgokban legyen részük. Nem szabad ezt úgy felfognom, hogy valamiben esetleg nem voltam elegendő vagy kudarcot vallottam, hiszen ez az újdonság mindannyiunknak jó lesz.  

Álszent sem szeretnék lenni, hiszen az, hogy a lányok heti két napot a bölcsődében lesznek , levesz majd némi terhet a vállamról. Sőt! Bevallom, hogy kicsit várom azokat a napokat, amikor majd lelkiismeretfurdalás nélkül foglalkozhatok azokkal a dolgokkal, amikkel szeretnék, végezhetem itthonról a munkámat, rendbe tehetem egy kicsit a lakást vagy egyszerűen csak kikapcsolódhatok.

Eleinte nagyon tartottam a véleményektől, amelyeket azután kapok majd, ha a családunk vagy a közeli ismerősök megtudják, hogy Sára és Dorka bölcsibe fognak járni. Úgy gondoltam, hogy biztosan meg fognak szólni, hiszen mi szabad akaratunkból döntöttük a bölcsőde mellett és nem voltunk "rákényszerítve", ennek ellenére csak támogatást kaptam és sokan megerősítettek abban, hogy ez jó lesz a lányoknak és persze nekem is.

Az elválás és leválás sosem egyszerű feladat, sem a gyereknek, sem az anyának. Vagy önszántunkból vagy azért, mert elérkezett a kötelező ideje, előbb vagy utóbb túl kell esni ezen a megmérettetésen.  Mivel minden gyerek máshogy dolgozza fel a változásokat, ez néhol lehet könnyebb és nehezebb, de abban biztos vagyok, hogy egy jó és biztonságos közegben sérülésmentesen küzd meg a gyermek és az anya is ezzel a kihívással. Biztos vagyok benne, hogy a lányok sok-sok izgalmas tapasztalattal fognak gazdagodni a bölcsiben töltött napok alatt és alig várom, hogy megosszák majd velem az össze élményüket.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!