Szülőségről és egyéb démonokról

Jó ideig úgy gondoltam, hogy én különleges képességek birtokában vagyok, mint ikres anya. Miért is kaptam volna az élettől kettő gyermeket, ha nem azért, mert Wonder Woman, de legalább Jo Frost nyomdokaiba léphetnék a képességeimmel. Aztán a lányok, tudtukon kívül, de elkezdték letördelni a szarvaimat és rájöttem, hogy önhittség volt a korábbi gondolatom. Legutóbb például a közös nyaralásunk alkalmával döbbentem rá erre, amikor keményen beütött a dackorszak az életünkbe és mint utólag kiderült, egy durva fogzási hullám is. A nyaralás alatt volt alkalmam más szülőket és gyermekeiket is „tanulmányozni”, hogy másnál is ütköznek-e eddig ismeretlen és rémisztő akadályokba a palánták nevelése, amikor az ember lánya újrafogalmazza az anyai képességeit. Nem is kicsit. 

Meg voltam rémülve, amikor születésük után nem sokkal megláttam Sárát és Dorkát az inkubátoraikban. Fogalmam sem volt, hogyan leszek én elég erős és bátor két babához. Mostanában ismét be vagyok sokszor rezelve, amikor szót kell értenem velük és lehetőleg úgy kell átverekednünk magunkat a dackorszag sötét bugyrain, hogy se ők, se én (a fejemet a falba verés közben) ne sérüljünk túlságosan, s majd viszonylag jól szocializált csemetékként kerüljenek ki ebből a fejlődési versenyből. Végül persze ők aratják majd a babérokat, én meg csatakosan és fáradtan mosolyoghatok az ünneplő tömegre, hogy: Hurrá megcsináltuk! 

Úgy gondolom, hogy próbálok jó fej szülő lenni. Rengeteget fogócskázunk, bunkit építünk, birkózunk (igen, lányos anyaként is) és bolondozunk Sárával és Dorkával, akik élvezik, ha laza az anyukájuk. Szeretek minden jóban benne lenni, de amellett, hogy próbálok szerető és megértő szülője lenni a lányaimnak, akiben megbízhatnak és akire számíthatnak, sajnos olyan "felnőttes" kötelességeim is vannak, mint a nevelés. Ezen a területen pedig a szülő nem mindig őrizheti meg a jófejségét. 

Ismeritek a jó zsaru, rossz zsaru effektust? Szerintem az anyák képesek ezt egy személyben kivitelezni. Néha ők az istenek a gyermekeik szemében, néha pedig az "utálat" tárgyai, ha elővesszük a "NEM szabad" hangnemet. Persze valójában nem utálnak a gyerekeim, de olykor nagyon is tudják érzékeltetni, hogy nem volt kedvükre való az a szabály vagy a fejtágítás, amit előadtam. Egy-egy összecsapás lezárásaként szoktam is a lányoknak mondani, hogy anyának sajnos ez is a feladatai közé tartozik, mert ezért neveznek ők engem Anyának. 

Anyaként amúgy úgy működök, mint egy visszaszámláló. Általában onnan indulok, hogy nyugodt vagyok, türelmes és a szabályokat szépen elmagyarázom. Egyszer, kétszer, sokszor. Mert embernek nézem a gyermekeimet, de pont ezért tudom azt is, hogy Ők a gyermekiségükkel még nem tudják azokat a dolgokat, amiket én, szülőjükként már rég elsajátítottam - amiért valószínűleg annak idején az én anyukám is éppen eleget pörölt velem -, így pedig az én feladatom megtanítani őket ezekre. Ilyen például az, amikor nem engedem, hogy hozzá nyúljanak a forró sütőhöz, még akkor sem, ha valamelyikőjüket a tiltás ellenére is úgy vonzza, mint  molylepkét a fény, és ellenkezésüknek hangot adva még hangos hisztivel is jelzik, hogy én vagyok a föld legádázabb anyukája, mert nem bólintok rá, hogy szénné égessék a kezüket vagy, amikor szívtelen és galád módon kiakadok azon, hogy a gyermekem a földön fetrengve próbálja meg elérni, hogy nyers tojást ehessen, héjastul-mindenestül.

A világon minden taktikát kipróbáltunk már a hisztik elkerülése és megoldásának érdekében és sokszor - bár teljes megfeszüléssel –, de tényleg sikerül békésen megbeszélni a csemetével, hogy miért kell felvenni a sapit a tűző napon vagy orkán erejű szélben, miért kell megtörölni a kakis feneket és nem úgy szaladgálni szerteszét a lakásban vagy miért is hasznos cipőt húzni mielőtt elindulnánk a játszótérre. Ha anya elég kreatív és azonnal vág az esze, akkor megelőzhetőek a balhék. Én vagyok a leginkább meglepődve, ha olykor-olykor győztesként kerülök ki ezekből a helyzetekből, s állítom, van olyan büszkeség ez számomra, mintha olimpiai aranyérmet kaptam volna. De ahogy a gyerekek cseperednek, néha egyre hihetetlenebb dolgokon tudnak fennakadni, amitől gyakran úgy érzem magamat, mint egy anyáknak szervezett reality show-ban (Big Mother), ami azért jött létre, hogy bemutassa, mivel lehet a legjobban kiakasztani a 21. század erősnek és elszántnak jellemzett anyatigriseit.


Az én lányaim ügyesek, okosak és aranyosak. Büszke vagyok rá, hogy el tudunk indulni valahová úgy, hogy idegenben szépen, szófogadóan viselkednek. Ennek ellenére megvannak nekik is azok a kisgyerekes allűrjeik, amik szülői ésszel néha felfoghatatlannak és kibírhatatlannak bizonyulnak. Amiből néha egy is elég, kettő meg pláne.

Miért kell feltűrni a ruha ujját mosakodáshoz, miért nem lehet tornázni az etetőszékben, miért nem hagyja abba azonnal anya a mosogatást, amikor én mesét akarok, miért van sötét, miért van világos, miért kell aludni, miért kell enni, miért nem lehet egész nap pisis pelusban és lehetőleg csupaszon mászkálni, miért nem fogdoshatom össze a falat zsíros kézzel, miért nem nézegethetem anya pénztárcáját, hiszen a múltkor is megtalálta, miért nem foghatom meg a bedugott hajvasalót, miért nem mászhatok fel a konyhapultra és miért nem kaphatok meg mindent, AZONNAL? Miért, miért, miért?

Bármennyire próbálom edzeni a türelmemet, van hogy az én kreativitásom is elfogy. Gyakran az is előfordul, hogy nincs már több erőm ezredszerre is elmondani, amit már korábban elmagyaráztam szépen és mosolygósan transzparensekkel és rajzokkal illusztrálva, s a bombán, ami már amúgy is türelmetlenül ketyegett bennem, hirtelen lenullázódik a számláló.

Nem éri meg kiabálni. Én tudom. De néha megesik és ilyenkor persze elővesz a rossz érzés, a bűntudat és anya sokkal tovább marja magát belülről, mint maga a gyerek. Már megint elrontottam, gondolom magamban. Jézusom és a szomszédok, mit gondolhatnak? Ez a szörnyű nőszemély meg sem érdemli ezeket az aranyos gyerekeket! Jöhet a halmozott lelkiismeret furdalás. Ennek mind tudatában vagyok, még akkor is, amikor kitörni készül bennem az a bizonyos vulkán, de van az a pont, amikor egy szülő józan esze is csődöt mond. Mert a szülő sem feddhetetlen és nem egy gép, akinek nincsenek hibái. Ember, emberi tulajdonságokkal. Anyának is vannak rossz vagy éppen nehéz napjai (de még mennyire!), Anya is sír olykor és Anya is mérges vagy dühös, ha századszorra is semmibe veszik a gyermekei a kérlelést, könyörgés, a "háromig számolok"-okat és egyéb, békésebb megoldásra való törekvéseit.

Nemrégiben kicsit irigykedve néztem, ahogy egy ismerősöm éteri türelemmel magyarázta a kislányának, hogy mit nem szabad csinálni. Irigyeltem a higgadtságát és türelmét, mert neki biztosan nem kell megküzdenie az alkalmanként előbukkanó bűntudattal, nála sohasem szakad el az a bizonyos cérna. Vajon, hogyan csinálja? Én sokszor elbújok a mosdóban vagy csak pár percre elszeparálom magamat a gyerekektől, amíg elül a vihar, de még így sem sikerül mindig kivédenem az anyai nagyjeleneteket.

Azon alkalmakkor, amikor találkozunk szintén kisgyerekes barátokkal és kiöntjük a szennyeseinket egymásnak, akkor bizony kiderül, hogy máshol sincs ám mindig vattacukorból a gyereknevelés. 

Az a helyzet, hogy nem vagyunk egyformák. Én egy temperamentumos ember vagyok, s ezt a tulajdonságomat anyaként sem tudom elrejteni. Másvalaki pedig végtelen türelemmel rendelkezik, ami kibírja a végeláthatatlannak tűnő hisztiket. Mindannyian máshogy kezelünk dolgokat, mást vallunk a gyermekeink nevelésében, de egy biztos, minden felelősség a mi vállunkat nyomja a szabályokkal, a hisztikkel, a nem alvásokkal és a megbetegedéssekkel együtt. Ember legyen a talpán, aki ilyen kihívások között épségben el tud lavírozni.

Törekszem arra, hogy jó szülője legyek a gyermekeimnek, akik jól neveltek és a néha-néha előforduló hibáim ellenére is egészséges és teljes értékű felnőttek lehessenek, de elfogadtam azt is, hogy ugyanúgy velejárói a szülő-gyermek kapcsolatnak a borongós pillanatok is, ahogyan a vidám és önfeledt percek. A lányaim nem egy tökéletes és hibátlan anyát választottak vagy kaptak általam, de talán nem is ez a fontos a számukra, hanem az, hogy dühöngősen vagy szeretgetősen, jó zsaruként vagy rossz zsaruként, nekem mindig mondhatják azt, hogy "Anya gyere!"

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!