Milyen az élet két 16 hónapos kislánnyal?

Nagyon szerettem írni a lányokról időről-időre kisebb összefoglalókat. Nem csak azért, mert más kisgyerekesnek/ikresnek hasznos vagy érdekes lehet, hanem azért is, mert így biztos, hogy lejegyzem azokat a főbb eseményeket és pillanatokat, amiket a lányokkal együtt megélünk. Számomra ez a babanapló.

Az életünk a lányok egy éves születésnapja után igencsak felgyorsult és alig győzzük kapkodni a fejünket, hogy "Jé, már ezt is tudják!". Számomra hihetetlen az a tempó, amit a lányok produkálnak a fejlődésben és minden nap mutatnak valami újat, amivel teljesen lenyűgöznek, vagy éppen kihívások elé állítanak bennünket.

Amikor megszülettek, sokan azt mondták, hogy másfél, két éves korukig nagyon nehéz az ikrekkel, de utána már szinte gyerekjáték lesz az élet. Ha valaki megkérdezi mostanság, hogy milyen a lányokkal, általában azt felelem, hogy sok mindenben lett könnyebb az elmúlt pár hónapban, de a könnyítés mellett csatlakozott egy sor újabb nehézség, amire folyton megoldásokat kell keresnem.

Egyszerűbb számomra, hogy a lányok egyre ügyesebben esznek önállóan, az ebédet leszámítva minden étkezésnél egyedül csipegetik a falatkákat a tányérjukról. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert egy-két ritka alkalmat leszámítva, a lányok nagyon jó étvággyal bírnak, egyáltalán nem válogatósak és a főzelékeket ugyanúgy megeszik, mint a husit, halat és kvázi bármit, amit főzök nekik. 

Könnyebbség, hogy mozgásfejlődésben nagyon az élen járnak és az első emeletről már egyedül jönnek le a lépcsőn a kezemet fogva. Persze ez az aktivitás a játszótéren is megmutatkozik, hiszen már egyedül csúsznak le a csúszdán és szinte mindenre felmásznak, ami az útjukba kerül (utóbbival persze produkálnak néhány leizzadós jelenetet számomra, de próbálok Superman üzemmódban egyszerre lenni a libikókánál, amire Sári felmászik és a csúszda létrájánál, amire Dorka kapaszkodik fel nagy elánnal). Hihetetlenül nagy mozgásigényű gyerekek, ami miatt a tél különösen nehéz volt a számunkra. 

A lépcsőn kézen fogva lejövés örömén próbálkoztam már egyedül sétálni velük a házunk előtt, mert szeretném, ha hozzászoknának, hogy szépen kézen fogva, szófogadóan sétálunk (ezt melyik pizsidben álmodtad Anya?!), de az első kéz elrántásnál és földre levetődésnél olyan halálfélelem tört rám, hogy nem fogom tudni irányítani őket és esetleg kiszaladnak az úttestre, hogy inkább várok még ezzel a sétálgatás gyakorlással. Addig is jó nekünk a játszótérig a babakocsi, amiben mostanában amúgy egész jókat tudnak pihenni a játszóterezés után.

Elmondhatatlanul nagy könnyebbséget jelent, hogy 11 hónapos koruk óta átalusszák az éjszakákat és egy két kirívó esetet leszámítva nagyon szépen, önállóan alszanak el nappal is. Jelenleg még kétszer alszanak napközben, de próbálkoztak már a napi egyszer alvással is, ami nem annyira jött be nekik. 

Ami nehézséget jelent számomra az a nevelés kérdése. Úgy gondolom, hogy próbálunk következetes szülők lenni, de akadnak súrlódások...nem kevés. Az elmúlt időszakban szinte robbanásszerűen köszöntött az életünkbe a dackorszak, ami bármikor kiválthat egy kisebb (költői kicsinyítés) drámát.

És amikor jön a hiszti, úgy érzem, hogy a gyermeknevelés egy fekete alagút, amiben olykor felkapcsolják a villanyt, csak hogy ne ess teljesen kétségbe.

Pedig, amikor nem tudom, hogyan oldjak meg egy-egy nagyobb hisztirohamot, akkor már nem is lehetnék jobban kétségbeesve. Van az "azonnalaludniakarokdejátszaniismég" hiszti, a "nemakarokhazamenniajatszotérről" hiszti, a "nemakarokazetetőszékbe/autósülésbeülni hiszti a "miértnemkaphatommegazonnal" hiszti, a "nemakarok(anyanélkül)fürdeni" hiszti, a "testvéremelvetteajátékomat" hiszti, a "nemtudommibajomvancsaksírok" hiszti és még sorolhatnám a helyzeteket, amikor bekattan a kis robbanószerkezet bennük és se lát se hall üzemmódba kapcsolva csak sírnak és toporzékolnak. Ilyenkor semmi sem jó, semmi nem kell és nem szabad hozzájuk sem érni. Nem mondom, hogy én vagyok a leghiggadtabb szülő, amikor beütnek ezek a balhék, de próbálom magamat és őket is kordában tartani ilyenkor. Tudom, hogy  néha nincs különösebb oka a dühüknek és ők is most tanulják az érzéseiket, de ezt a folyamatot hideg vérrel támogatni nem egyszerű feladat. #nobodysayitwaseasy

Mindezek ellenére bízom benne, hogy sikeresen túléljük ezt az időszakot, mi kevés ősz hajszállal, ők pedig "elégségesen" nevelt gyermekekként, akik szót fogadnak majd nekünk. Persze nem ringatom magamat álomképekbe, hiszen ismerem a lányaimat és a géneket is, amiket örököltek. 

Bár a NEM szabad kezdetű mondatokat előszeretettel elengedik a fülük mellett és néha még mosolyognak is mellé, nagyon okos és értelmes gyerekek. Egyszer kell csak nekik elmondani egy mondókát és azonnal megjegyzik. A finom motorikus képességeik előtt lenyűgözve állok, nem csak a Duplozásban és formabedobóban nagyon ügyesek, de a legkisebb kupakot is le tudják csavarni a krémekről, tusfürdőkről és egyéb kencékről, a ceruzával és gyurmával pedig most ismerkednek. Az állathangokat és járműhangokat imádják utánozni, mostanában pedig szép tisztán mondanak szavakat (főleg azt, hogy NEM). Hajat mosni egymásnak is segítenek és tudják, hogy hol kell megmosni a pocakjukat. Dorka csábosan rebegteti a pilláit, ha megkérdezem, hogy hol a szeme, de a többi testrészét is ügyesen mutogatja, nem csak magán, hanem Sárin, Apán és Anyán is. Sára szintén. Szeretnek apróbb feladatokat elvégezni, amiben azt érzik, hogy ők is valami felnőtteset csinálnak, így például reggelente ők is főznek egy pohár kávét nekünk, amit mi illedelmesen el is fogyasztunk a Hello Kitty-s műanyag bögrékből és sütnek muffin-t mellé a kis műanyag sütis készletükkel. Szeretnek vásárolni a saját kis szatyraikkal, és öltözködni (pl.: az én fehérneműimet magukra aggatni, hogy aztán a Tesco-s futár előtt felvonultathassák anya legbecsesebb darabjait) valamint odáig vannak az ékszerekért, körömlakkokért, fésülködésért és ajakbalzsamokért. Igazi csajok. 

Eleven kis ördögfiókák, akik egyik pillanatban még ki tudnának kergetni a világból a következőben pedig elolvadok a nyálas puszijuktól. Igazi egyéniségek, akiket próbálunk minden pillanatban megfejteni. Ők a leghűbb görbe tükrei a cselekedeteinknek és minden alkalommal meglep, hogy mennyire érzékenyek, ránk, az őket övező hangulatokra és eseményekre. Folyamatosan tanulok tőlük magamról és a gyermeki sokszínűségről.  Kihívás és öröm velük az élet.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!